Egy kritikus pont...

Történelmi, illetve politikai filmet készíteni - kiváltképp, hogy jó legyen - nem könnyű. Mi is kell egy ilyen filmhez? Kell, hozzá rengeteg adat, valamint egy csipetnyi lélektani ismeret az adott korról. Ez utóbbi az előbbivel, ha nagyon jártasak vagyunk a korszellemében, akár fel is cserélhető az első ponttal, igaz ehhez tényleg nagyon magabiztosnak és jól értesültnek kell lennünk. A műfaj nélkülözhetetlen hozzá valója még, a dramaturgiában való magas fokú jártasság, hiszen az ember zsánerekhez vagy biztos hatással rendelkező receptekhez nyúl, akkor garantált a propagandisztikus vagy részrehajló hozzá állás. S végül egy ilyen filmnél nem árt, hogy ha valamelyik nyugat-európai országban, jelesül Olaszországban, Franciaországban, Németországban vagy Angliában forgatják. Ezekben az országokban a ugyanis magas politikai kultúra, tehát sok mindenről lehet beszélni anélkül, hogy az ember csúnyán megüsse a bokáját, valamint nem igazán viselik jól a propagandát és ízléstelen önajnározó jelleget.

A Carlos kapcsán, a megfelelő gyártó országra nem lehet panasz. Francia termékről van szó. A hozzá állás talán egy kicsit balos, de hát Carlos is jobbára baloldali terrorista volt és nyugati filmszakmában is nagyon sok a baloldali. A többi ponton azonban csúfosan elbukik a film. E bukások közül a dramaturgia „hiánya” legfájóbb. … egy, olyan majd három órás filmet készített, melyben a venezuelai terrorista, egy robbantás után a feltűnik a semmiből, majd egy repülőgép padlóján beleveszik a semmibe. S e kettő között mi is látunk? Látjuk Carlos-t miközben: a férfiasságát vakargatja, lövöldözik, szeretkezik, fel és alá utazgat a világban, egy-két híresebb kommunista-, palesztinvezetővel beszélget - gyakran nem is tudjok, hogy miért-, illetve Jhonny Walkert iszik. Ez utóbbi márka annyira pofátlanul szembetűnő, hogy a legrosszabb szponzori pénzekkel kitömött magyar filmeket juttatja az ember eszébe. A film során whisky legalább hétszer tűnik fel jól láthatóan. Talán ez az adat érdektelennek tűnik, azonban sajnos nem az, ugyanis az ember történet vezetés hiányában valamivel próbálja elütni az időt. Igaz a filmsorán van egy pillanat, amikor úgy tűnik, hogy a film még is fog szólni valamiről. Az OPEC 1975 elleni támadást ugyanis, a film magához képes egészen jól feldolgozza. A film után fel is merült bennem, hogy miért nem erről készített a rendező filmet, hiszen méretét tekintve legalább egy jó 40 percet tesz ki a filmből, tehát jó magja lehetne egy érdekes másfélórás filmnek. S valószínüleg az, is, hiszen a filmet eredetileg egy 3 részes -, összesen 330 perces - mini-sorozatból lett ebbe 165 perces formába butítva.

A film a lélektani ábrázolás terén is igen csak gyöngén teljesít. A legtöbb figuráról a nevén kívül nem sok derül ki, ami végső soron nem is baj, hiszen ez a film mégis csak a hírhedt nemzetközi terroristáról szól. Azonban sajnos róla sem tudunk meg sok minden. Az őt alakító Édgar Ramírez, Carlos figuráját próbálja valamilyen ösztönös férfi állatként eljátszani, azonban ez sem sikerül túl meggyőzően.

A filmsorán csupán az adatokra nem lehet panaszunk. A rendező az eseményeket viszonylag hitelesen adja közre, valamint minden új szerepelő megjelenésekor kiírja, annak nevét és beosztását, szerepét. Azonban ez édeskevés ahhoz, hogy jó film legyen. Erről a korszakról, szellemiségről sokkal jobban vall A terror ügyvédje, ami néhány éve debütált a mozikban és még DVD-én is meglehet venni. Ami miatt mégsem érzem meglopva magam a Carlos kapcsán az az, hogy a filmre fölkészülve megnéztem már a korábban említett portré filmet Jacques Verges-ről és jobban utána olvastam Carlos-nak, tehát jártasabb lettem a korszakban. Ezt azonban magamnak köszönhetem és nem a versenyszekcióban szereplő sorozatból baltával faragott filmnek. 10/2

 Szombat esti mozizás. Bár egyre kopottasabban cseng a 21. században ez a klasszikus élmény, mégis, a mai neten nevelkedett ifjúságnak is jelent valamit. Néhány kellemes óra barátokkal vagy családtagokkal egy moziban. Persze ehhez szükség van a megfelelő film megválasztásához. A filmnek nem szabad se túl könnyednek, se túl emészthetetlennek lennie. Az ilyen film nem nyújt életre szóló élményt, mégsem nevezhető közepesnek. Csupán nem feladata klasszikusnak lenni. Ebbe a kategóriába sorolható a Coen testvérek legújabb filmje, A félszemű is.

kuk.btk.ppke.hu

2011 árpilis 3

Vegyes érzéseim vannak ezzel a mozival kapcsolatban, melyet ma vettem esti „kikapcsolódás” gyanánt filmvadászatomon. A film témája, Klaus Barbie életútja – történész mivoltomból adódóan – alapvetően érdekel. Náci háborús bűnös, amerikai titkosszolgálati kapcsolatokkal, NSZK-ás ténykedésekkel, kémkedésekkel és egy kevéske dél-amerikai bujkálással spékelve. Izgalmas kombináció. Azonban feldolgozásának módjával már akad némi gond.

A film szöveges narrációja során az embernek folyamatosan az az érzés, hogy egy baloldalit hallgat, aki bár sok mindenről tud, de alapvető idealista bealítódásán nem tud túl lendülni. Ez a szűklátókörűség az interjúalanyok kiválasztásában is sokáig érvényesül, méghozzá annyira, hogy a film 30. percében már-már fölálltam a film mellől. Ekkor azonban rendező elkezdte Barbie bolíviai korszakát tárgyalni. Ebben a részben az interjúalanyok -, ki származása, ki gondolkodás módja miatt - pozitívan nyilatkozik a „lyoni mészárosról”. Beszámolóik jóval árnyaltabbá teszik a német férfi személyét. Így innentől kezdve a film már jóval könnyebben emészthető, s többé-kevésbé forrásértékű lesz.

A film végén Jacques Verges, a „Terror ügyvédje” is feltűnik. Az ő „cinizmusa”, amit cinizmus annak tartani, ad olyan szempontot a néző számára, aminek segítségével megérthetjük, hogy Barbie személyiségéből és helyzetéből adódóan tette, amit tett. Ennek következtében válik ez a dokumentumfilm jó választássá azok számára, akik valóban kíváncsiak az ember alakította politika és történelem anatómiájára.

kukfilmrovat.blog.hu 2011.02.26

A napokban rendeltem meg magamnak Gabrielle Salvatore Nirvana-jat. Az átvételnél, miközben a sorban álltam, megakadt a szemem egy Belmondo DVD-én, amit nem tudtam otthagyni, hiszen politikai krimi/thriller besorolást kapott. Még aznap este belekukkantottam, hogy lássam jó volt-e a megérzésem. Ezt követően már alig vártam a mai szabad estémet , mert nem tévedtem.

A nyitó képsorok kedvenc olasz paranoia filmjeim hangulatét idézték. Ráadásul remek, a film atmoszférájához illő, zenével tetézték a készítők az első perceket. Következő jelenetek sem voltak rosszabbak, hiszen a francia újhullám rafinált és összetett elbeszélés módját alkalmazta a rendező, Philippe Labro. Mindezzel pedig, még megkapóbbá teszi az amúgy is érdekes történetet. A film főhőse Bart Cordell, aki óriási vagyont örököl apja, a francia acél mágnás halála után.  Miközben energikusan és provokatívmódon lép édesapja helyébe, törekszik kideríteni, hogy kivégzettek a szüleivel. A film történetét, a rendező még érdekesebbé teszi, hogy a pénz, a szexualitás és hatalom anatómiáját is megvizsgálja.

Az 1973-as film nem valós tényekre reflektál, mint az Olaszországban, ilyen zsánerben készült filmek. Ennek köszönhetően sokkal könnyebben emészthetőbbé teszi ezt a filmet, hiszen nincs olyan történelmi felkészültséghez, mint például Francesco Rosi filmjeihez. Így egyaránt bátran tudom ajánlani ezt a filmet azoknak, akik tartalmas kikapcsolódásra vágynak, illetve azoknak, akik most ismerkednek a politikai filmek műfajával.

http://kukfilmrovat.blog.hu/ 2011.02.12

Emlékezem… Emlékezel… Emlékezünk?

Köszönet Emőkének. Nélkül nem lettem volna ennyire tételes :)

Némi - nyelvtani, jelentéstani - galiba támadt belől, hogy mit is jelent a replikáns a Szárnyas Fejvadászban, ezért utána jártam a szónak. A replikáns kifejezés ebben a filmben úgy jelenik meg, mint az "android" szinonimája. A hajszál vékony különbség ""-ben van, ugyanis angolul kópiát, másolatot jelent. A filmben tehát nem robotokat, hanem az ember optimalizált másolatait látjuk. Érdemes meg vizsgálni tehát egy kicsit közelebbről a szót.

replicate - visszahajtott; 

to replicate - ismétel; visszahajt, visszasodor; oktávba ismétel/replikáizik; replikázik; válaszol

 Nálunk úgy tűnik, hogy a replikziknak támadó jellegű visszavalászolás jelentése maradt meg, sőt talán soha sem hordozott más jelentés. Az midenesetre igaz, hogy bővebb jelentéssel rendelkezik a szó, mint amit a magyar nyelve kihasznál belőle. Ez pedig végső soron meg is tehetné, hiszen a szól latin eredetű. Ebből nyelvből pedig a magyar is szívessen lizingel szavakat. Nézzük tehát közelebbről. 

repleó 2 évi étus [pleo] 1. ismét megtölt; kiegészít, pótol 2. (meg)tölt, teletölt, bőven ellát;

replicátió, ionis f. körforgás (a világé)

S, hogy mindez miért nincs benne a szövegben, mert a kritika erősen gellert kapna tőle.

Külön köszönet Szabó Tamásnak, akinek az áldozatos munkája nélkül ez az interjú nem olvashatná a Tisztelt Nagyérdemű

  „Ha csak egyetlen embernek kicsit jobb lesz, akkor valószínűleg már megérte.” – interjú Gigor Attilával

 A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció és Média Intézete által rendezett II. TV-s és filmes est vendége volt Gigor Attila, a komoly szakmai sikert aratott A nyomozó rendezője, aki, miközben előkészíti következő filmjét, színházi rendezéssel foglalkozik. Ebből az alkalomból beszélgettünk a forgatókönyvíró-rendezővel.

 - Annak idején Gyertyán Ervinnek jelent meg egy könyve ezzel a címmel: „Mit ér a film, ha magyar?”. Te mit gondolsz a témáról?

- Ez a kérdés mindig egy picit túl van lihegve. Nem tudom. Nagyon rosszkedvű nép vagyunk mi – ez is egy irgalmatlan közhely. Olyan igazi rendszerváltó nép vagyunk, aki nem igazán szereti a saját kultúráját, némileg joggal. Tehát részben meg tudom ezt érteni, de most hogy kiszabadultam a világba egy kicsit, nézve a fesztiválok terméseit, de akárcsak ha megnézed Hollywoodot, ugyanebben a százalékban fordulnak elő jó filmek, nézhető filmek, közepes filmek és nézhetetlen filmek. Kicsi nemzet vagyunk, nálunk ez kicsit feltűnőbb, mert kevés a film, abból könnyebb észrevenni, hogy nagy százalékban gyengébb a minőség, de ez a világon mindenhol így van. Nem érzem rosszabbnak a helyzetet nálunk, mint máshol. És ezt most nem a filmpolitikára értem, ahhoz hála Istennek nem értek, én csak az elkészült filmek minőségére gondolok. Itthon főleg a fórumokban ugye szeretik az emberek a saját véleményüket abszolút igazságként megfogalmazni. Nem azt mondják, hogy nekem nem tetszik, hanem, hogy ez rossz. Én nem szeretek ilyen sarkosan fogalmazni, nekem is több film van, ami nem tetszik, de valószínűleg ugyanígy lennék az üzbég éves filmterméssel, vagy az amerikaival, mint éppen a magyarral.

- A műfaji és szerzői film kapcsolata hogyan értelmezhető nálad? Mennyire lehet szerzői film számodra egy műfaji film?

- Attól függ, ki csinálja és hogyan. Az egyik nem zárja ki a másikat. Műfaji film is lehet szerzői film, és szerzői is lehet műfaji, ez oda-vissza működik. Azt hiszem, ez a szándékon múlik. A különbség szerintem nem itt van. Van ez a szerencsétlen megkülönböztetés a közönség- és a művészfilm között. Talán inkább úgy lehet a legpontosabban megfogalmazni a különbséget, hogy vannak alkotók, akik pusztán, mindenfajta degradálás nélkül, szórakoztatási szándékkal készítenek művészeti terméket, mások pedig ennél mélyebbre akarnak menni. Egyiket sem tartom könnyebb műfajnak a másiknál.

- Ridley Scottnak például voltak a kettő határmezsgyéjén mozgó alkotásai.

- Én azt hiszem, hogy az Alien és a Szárnyas fejvadász nagyon-nagyon komoly filmek,  iszonyatosan mély rétegekkel. Az számomra semmiképp nem egyszerű szórakoztatás.

- Első filmesként mennyire vagy eltökélt valamelyik mellett?

- Ezen nem gondolkozol. Csinálod, amit akarsz csinálni lehetőség szerint. És egy csomó olyan dolog is van, ami szembejön, tehát amit nem te akarsz csinálni, hanem fölkérnek valamire, amire egyszerűen nem tudsz nemet mondani. Soha nem lehet tudni. Nem is nagyon találkoztam olyan emberrel, aki tudatosan építgetné az életművét. Az ember csak dolgozzon, aztán abból vagy lesz életmű, vagy nem.

- Mit élvezel igazán a filmezésben?

- Halálosan szerelmes vagyok a színészekbe. Nagyon-nagyon szeretem azt az embertípust, aki színésznek megy. Szörnyűek, elviselhetetlenek, imádnivalók. Kevés olyan jó dolgot tudok elképzelni, mint színészekkel dolgozni. Most is a színházban, ahogy próbálhatok elképesztően kreatív, csodálatos emberekkel, ez semmihez nem hasonlítható. A forgatáson kint is mindenképp a színészekkel való munkát tartom a legfontosabbnak. Ha pedig a nagy képet nézzük, hogy mit keresek;, történeteket akarok elmesélni. Olyan történeteket, amik nekem jelenthettek volna valamit, ha nézőként láttam volna őket. Tehát valamit, amit akkor éreztem, amikor Scorsesenek A holtak útját néztem, vagy mondjuk a Jégvihart, a 8 és 1/2-et, vagy az Úrvacsorát. Nagyon szeretném, ha valami hasonlót tudnék okozni, mint ezek a filmek nekem. Ha már egy embernek sikerül, akkor már megérte. Bár néha rám is jellemzőek, de nagyképűnek tartom, és ezért nagyon nem szeretem azokat a terminusokat, hogy „jó” vagy „rossz” film, mert ha csak egyetlen embernek kicsit jobb lesz, akkor valószínűleg már megérte.

- Nagyon tetszett az arcfestéses jelenet A nyomozóban. Nem volt csók, meg testiség, attól élt az egész.

- Azzal akartam egyértelművé tenni, hogy honnan jutott el a főhős hová, és szerintem is az a lényege, ahogy ő megtanult nyitni az emberek felé. Ez is egy közhely, de minden közhely, ha úgy kezdünk el beszélni. A zárt világból, amiben élünk elég nehéz kinyílni, nekem legalábbis voltak problémáim, hogyan forduljunk az emberek felé, és ezért akartam ezt a történetet elmesélni. Ha írsz valamit négy évig, kizárt dolog, hogy ne legyél benne. Nagyon nehéz úgy csinálni valamit, hogy magadat letagadod. Nem lehet.

- A színész múltad hogyan segíti a színészekkel való munkát?

- A színészvezetésben segít, de nem is ez a legfontosabb része. Próbálok minél kevesebbet előjátszani. Tehát nem úgy akarom megmutatni nekik, hogy mit szeretnék, hogy én megpróbálom eljátszani előttük. Az a kevés színészmúlt, amivel rendelkezem, inkább az írásban segít. A történetet úgy kell elmesélni, hogy minden szemszögből bele tudd élni magad, minden karakternek meg kell legyen a saját igazsága. Minden egyes karakterről el kell képzelni, hogy ha én játszanám mint színész, akkor milyen mondatokat követelnék az írótól.

- Törekszel előjátszani a színészeiddel?

- Nagyon szerettem volna A nyomozónál próbálni, csak az Anger (Zsolt, a főszereplő) pont rendezett valamit Erdélyben, és nem tudott ott lenni. A forgatás előtti nap érkezett. Tehát nem tudtunk, de előtte átbeszéltük. Hogy mennyire előjátszva, vagy sem, hát az Örkényben lesz most egy nyílt próba, gyere el. Megnézheted, hogy mennyit játszok elő.

- Milyen filmterveid vannak?

- Van egy új forgatókönyvem.  A hatodik változatnál tart. És most éppen azzal házalunk. Elsősorban külföldön.

- Tehát akkor nem magyar vonalra terveztek.

- Magyarországon is pályáztunk, kaptunk is szándéknyilatkozatot. De most nem akarok elkezdeni keseregni, nincs miért, elég szerencsés embernek mondhatom magam, de itthon most nem annyira van pénz filmre. Külföldről több pénzre számíthatunk, ezért jelen pillanatban angol nyelvű a forgatókönyv, és lehet, hogy külföldön fogjuk leforgatni, igen. Nagyon drága a mi műfajunk sajnos. Nem tudom még, hogy milyen százalékban, milyen összeg áll majd a rendelkezésünkre, lesznek koprodukciós partnereink, ezért senkinek nem tudtam ígérni semmit ebben. Az is előfordulhat, hogy rajtam és a produceren kívül senki nem lesz magyar a stábban, mert nem olyan lesz a konstrukció, és az is előfordulhat, hogy mindenkit vihetek, akit szeretnék. Nem tudjuk ezt most még.

- Kikkel dolgoznál szívesen együtt a következő filmedben?

- A legjobb emberrel a feladatra, csak ilyen általánosságot tudok mondani. Elkezdtünk már színészeket megkeresni, hogy kikkel dolgoznánk a stábban, de nincs még semmi biztos. Jobb erről akkor beszélni, ha már van konkrét ember. Túl sokan vannak, akikkel szívesen dolgoznék. Ha egyszer láthatnám Milos Forman-t rendezni például, egy életre szóló élmény lenne, vagy egy nagyon nagy csalódás. Ezek mindig olyan dolgok, amiktől az ember fél. Egy bálvány úgy le tud dőlni egy pillanat alatt...

- Valahol említetted a képregényeket. Milyen kapcsolat fűz hozzájuk?

- Nagyon fontos, nagyon szeretem a képregényeket. Nagyon tisztelek bizonyos szerzőket és rajzolókat. De nem tudom, hogy filmre mennyire átültethető. Van egy olyan történetem, amin már egy ideje gondolkodom, és biztos nem lesz rá pénzem leforgatni, úgyhogy lehet, hogy megpróbálok összehozni egy képregényt belőle íróként, mert rajzolni nem tudok.

- Nevesítenéd néhány kedvencedet a képregény frontról?

- Mondjuk Neil Gaiman egy nagyon nagy szerelmem. Neki regényeit is lehet ismerni, filmek közül pedig most volt a Csillagpor, meg a Coraline, amelyek az ő meséiből készültek. A Coraline egész jó kis film volt, de az eredeti könyveket érdemes elolvasni, nagyon szép kis mesék. Főleg felnőtt meséket ír. Ő alkotta a Sandman képregényt is, ami nagyon szép. Szeretem a Brian Azarello nevű írót is. Még nagyon sok van, de nagyon rossz a név memóriám. Általában az írók miatt keresek képregényeket. A képi látásmód nekem nem az erősségem, ezért mindig nagyon jó operatőrökre vagyok szorulva. Nem annyira tudok képben gondolkodni.

- Mennyire tudnád elképzelni magad más műfajokban?

- Nagyon kíváncsi lennék. Engem elsősorban a történetmesélés érdekel. Egyszer kilenc hónapig dolgozhattam be egy játékfejlesztő cégnek. Ingame animok, tehát játékon belüli kameramozgások készítésében vettem részt. Kilenc hónapig gyakornok voltam náluk, de utána rájöttek, hogy nincs pénzük, hogy külön erre egy embert megfizessenek. Tehát érdekel mindenféle történetmesélés, a játékokat külön nagyon szeretem, főleg ha sztorit mesélnek. Nagyon szívesen írnék bármit a társasjátéktól elkezdve, de nem mindenhez vannak meg a képességeim. Matek-agyam például egyáltalán nincs. Társasjátékot például valakivel együtt tudnék írni, aki szabályrendszert képes hozzá kitalálni. És a játékokban pont ez izgat nagyon, mint például a Sims-ben, amit játszani soha nem szerettem, viszont mint elmélet nagyon érdekesnek tartom, hogy tulajdonképpen pluszokban és mínuszokban leképezték az életünket, ami elég sok furcsa gondolatot vet fel.

- Játszottál már szerepjátékkal, mondjuk a Vampire: The Masquerade-del, ha már a szubkultúráknál tartunk?

- Nem, csak PC-n játszottam a Bloodlines-sal. De azért ismerem a Malkavitákat.

- Innen jön a szereplő neve A nyomozóban?

- Innen jön, igen. Nem szeretek neveket kitalálni, és megtetszett. Azok ilyen őrjöngők, bolondok, nem igaz? Elegem volt a névkeresgélésből, utána valami leírást olvastam róluk, és akkor azt mondtam, az lesz és kész. Legfeljebb néhányan kérdezgetik majd, hogy miért az.

- Miért kezdtél bele pont a filmes műfajba?

- Mert ide vettek fel. Pont így alakult. Eleinte színésznek felvételizgettem, arra is majdnem azért vettek fel, már a harmadik rostánál jártam, mert már nem akartam színész lenni, ezért nem izgultam a felvételin. Akkor elmentem egy egyszakos magyarra Pécsen, ahol volt egy filmelmélet kurzus, amin nagyon azt éreztem, hogy sokszor olyan emberek beszélnek filmekről, akik soha nem tudnának készíteni egyet. Voltak néhányan, akiknek az okoskodását sznob érvelésnek éreztem, és akkor gondoltam arra, hogy megnézem, milyen ez a filmrendező felvételi. Végül pont azért vettek föl, mert egy pillanatra nem tudtam komolyan venni, hogy engem fölvehetnek. Nem izgultam, csak csináltam a feladatokat. Volt olyan szerencsém, hogy a Simó (Sándor – a szerk.) pont szakmailag szűz embereket keresett. Videokamerát sem fogtam a kezembe előtte. Nagy szerencsém volt, így lettem erre predesztinálva.

- Nagyon érdekes, mert nem te vagy az első, aki azt mondja, hogy nem is akart igazán az lenni.

- Persze, hogy akartam, mindenki akar filmrendező lenni bizonyos korban, csak nem vettem soha komolyan, és ez volt a szerencse, mert amit komolyan veszek, azt általában elgörcsölöm, és elrontom.

Köszönjük a II. TV-s és filmes est rendezőinek, hogy lehetővé tették a beszélgetés létrejöttét!

2010.11.15

http://kuk.btk.ppke.hu/

Egy kis hasznos információ :)!

Ezúton értesítjük kedves olvasóinkat, hogy megjelent a KuK első gyűjteményes kötete!

"Kötetünk azokból a kritikákból, interjúkból és alkotói vallomásokból ad válogatást – a képernyőről a könyv médiumába ültetve át a képeket és szövegeket –, melyek 2008 és 2010 között jelentek meg portálunkon. Olyan írásokat választottunk, amelyek jól jellemzik a KuK alapító szerkesztőinek és leghűségesebb szerzőinek az érdeklődését, ízlés- és értékvilágát." (részlet a kötet fülszövegéből).

A könyv a kuk@btk.ppke.hu szerkesztőségi címen rendelhető meg.

Kellemes olvasást kívánunk! 

2011.01.08.

http://kuk.btk.ppke.hu/

 Néhány éve a karácsonyi vacsora után az unokatestvéremmel elkülönültünk a családtól, s mint minden rendes fiatal, filmekről kezdtünk el beszélgetni. S talán a filmekben látható, városok feletti narancsos egek kapcsán, melyek igencsak jól tudnak mutatni főleg a 80-as években készült filmekben, a Tőzsdecápák is szóba került. Erről rokonom véleménye a következő volt: „A pénzüggyel foglalkozóknak kötelező, az utolsó 15 perc kivételével.” S nem is tévedett sokat, hiszen Amerikában és talán Európában is, lásd Jerom Kervile esetét, sokakat az ebben a filmben elhangzott, mára klasszikussá vált idézet: „A kapzsiság jó!” inspirált arra, hogy a tőzsdét válassza kenyér, jobban mondva minden luxuskocsi keresetéül.

Kellemes emlékekkel zökkentem tehát bele a moziban a székbe, igaz, ott motoszkált a fejemben az a néhány gondolatfoszlány, melyekre a filmre való felkészülés folyamán tettem szert. A kritikák jobbára lesújtóan nyilatkoztak aTőzsdecápák második részéről, azonban ezeket félretettem, s magára a filmre akartam koncentrálni. Sajnos ezt mégsem tudtam igazán megvalósítani. Sőt, ha a jegy ára és a tételesség nem zavart volna, azaz a mozit otthon a karosszékből nézem, akkor biztos, hogy filmet, vagy csatornát váltok.Miért is éreztem, sajnos éreztük, egy buboréknak Oliver Stone munkáját?

A néző igen sok zavaró kis momentummal találkozik, először a színészek részéről. Az ismert színészek jók, igaz, a szerepek igencsak rájuk szabottak. Michael Douglas kifejezetten jól játszik, bár a film alatti pálfordulatok gyakoriságával az embert arról is képes lett volna meggyőzni, hogy ő egy (ex)brókernek álcázott ringlispíl. A többiek is hasonlóan jól, hacsak nem felejthetően teljesítenek, mint Shia LaBeouf és Carey Mulligan, igaz, némi hiba velük kapcsolatban is csúszik a rendszerbe. Susan Sarandon jelenléte a filmben – annak ellenére, hogy játéka szokásához hűen szép – abszolút értelmetlen, Charlie Sheen pedig nemcsak teljesen öncélúan szerepel, hanem egyenesen rombolja a film kevéske hangulatát azzal a szöveggel, amit a forgatókönyvírók a szájába adtak. Ha már ennyire ragaszkodtak a cameokhoz, akkor legalább hívták volna meg a Dokikból ismertté vált, a Szakaszban és az eredeti Tőzsdecápákban szereplő John C. McGinley-t. 

Ez akár indokolt is lehetett volna, hiszen a filmben lépten-nyomon a popkultúrából ismert kiszólásokkal találkozik az ember. Persze Stone nem feledkezik meg az igényes nézőkről sem, hiszen például beleszövi munkájába Goya híres festményét, a Kronosz felfalja gyermekeit címűt. Azonban sajnos ez is, ahogy a vendégsztárok és egyéb áthallások, jobbára csak lóg a levegőben. Mindez jól jelzi, hogy a rendezés háza táján is akadnak gondok. Bár Oliver Stone munkáiban folyamatosan feltűnik az, amit az európaiak többsége az amerikai gagyinak nevez, ez eddig nem gátolta meg Stone-t abban, hogy olyan munkát adjon ki a keze közül, amiről az emberek szívesen beszélgetnek, és amire bátran utalnak. A New York-i születésű rendezőnek idáig általában jól ment a giccs felhasználása, feloldása.  Sajnos azonban ebben az alkotásában a hatásvadászat annyira öncélúvá válik, hogy a rengeteg üresjáratban feloldódik maga az alkotás. A Tőzsdecápák – A pénz nem alszik nézése közben ugyanis gyakran fölmerül az emberben, hogy ennyi embertelen gazdasági manipuláció, centekben repkedő dollár milliárdok, kulmináló és megoldódó családi konfliktusok közepette, miről is szól tulajdonképpen a film. Ugyanis a bő két óra folyamán a történet mintha többször is medret váltana. Természetesen a régebbi történések lazán hozzákapcsolódnak az éppen zajlókhoz, mégis elnagyoltan és esetlegesen.

Személy szerint mégsem ezek a dolgok okozták igazán a csalódást, hanem az Oliver Stone-ra jellemző baloldali szemlélet darabos és kidolgozatlan megjelenése, ami pedig minden ideologikussága ellenére filmjeinek mindig is ékszere volt. Igaz, a rendező kísérletet tett arra, hogy adjon némi mélységet a történetnek a környezetvédelmi szál beemelésével, azonban ez is csak felejthetőre sikeredett.

Némi pozitívuma a filmnek a helyenként egészen hangulatos zene, ami hamisan egy hangulatos visszatéréssel kecsegtet, valamint a képi világ, ami akár Eisensteinnek is ötletet adhatott volna arra, hogy miképpen vigye filmre a Tőkét, mely gyakran az egész világot úgy képes láttatni a nézővel, akár egy gazdasági mechanizmust. Bár a többi rész tükrében ez a tulajdonképpen jó ötlet is csupán lóg a levegőben, mint egy könnyed videotechnikai poén.

Tehát mindezen hibái miatt biztos vagyok benne, hogy ritkán látott unokatestvéremmel idén karácsonykor a vacsora utáni elkülönülésünk alkalmával nem erről a filmről fogunk beszélgetni.

2010.10.31.

http://kuk.btk.ppke.hu/

Két úrnak a 61-es villamosról 

Klasszikusokról írni nem egyszerű. Ebből következően Rilkéről írni sem egyszerű, főleg, ha Tandori Dezső - fordítás, ill. -válogatás kapcsán merül föl neve és költészete. Hirtelenjében az ember próbál tételessé és jól értesültté válni, ez azonban szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen az anyag óriási. S még az sem segít, hogy a verseskötetet az angyal hívó szó szervezi élő egységgé, mely a nyitó verstől mint hitvallás húzódik végig a mű egészén. 

„Itt-és-most időben
közel és távoli jövőben:
Csak Istennek Hihetünk,
Angyalaiban Bízhatunk.”

Csupán már Wim Wenders klasszikussá vált Berlin felett az ég című filmjével is hosszan lehetne összehasonlítani a fordítást, e csábító lehetőséget mégis mellőzni kényszerülök, hiszen túl távolra vezetne bennünket a versektől. E helyett tehát a kötet műfaját, karakteres jellemzőit vizsgálom meg – elsősorban a kötet szerzőjét-szerkesztőjét szem előtt tartva – bízva abban, hogy a versekhez egy kicsit közelebb kerülök végül.

Első vállalkozásom tehát a kötet műfaji meghatározása, melyet nem lehet elintézni azzal, hogy fordítás, hiszen inkább művészi szinten végzett értelmezésről van szó. Vállalhatjuk ezeket a kijelentéseket a legnagyobb biztonsággal, hiszen köztudott, hogy a fordítás felér egy újraértelmezéssel. Erre a gondolatra emlékeztet a fordító illetve alkotó is, hiszen a magyar címeket mindig megtoldja az eredeti némettel. A könyvnek ezt az értelmező, szemlélődő jellegét tovább fokozza azzal, hogy egyes nagyobb egységek elé személyes gondolatait és naplóbejegyzéseit is hozzáfűzi. Ezekből értesülhetünk azokról a személyes részletekről, melyeket fontosnak tart a szerző a kötet kapcsán, például: Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes révén ismerkedett meg Rilkével; vagy érdekesnek találja Zénon azon gondolatát, melyben megfogalmazza, hogy nincsen mozgás. S persze itt is kiemel bizonyos motívumokat, például rámutat arra, hogy az angyal és a madár, ugyanúgy ahogy az ember és az angyal hasonszőrű létezők, az önfeledtség motívuma is hangsúlyos.

Ezek a szöveges jegyzetek nem csak érdekesek, hanem bizonyos szempontból segítségére is vannak az olvasónak. Gondolok itt az elégiák markánsan elkülönülő részére, melyek gondolatiságuk és terjedelmük okán egyaránt kihívást jelenthetnek.

A kötet érdekessége még, hogy a magyar alkotó, bár több részre osztotta munkáját, mégsem jelzi ezt a tartalomjegyzékben vagy a könyv szerkesztésében. Ezek az egységek azonban mégis jól kivehetők a gondolatmenet apró változásaiban. A váltások legjobban észrevehető gesztusai az eddig boncolgatott személyes bejegyzések. A napló-jellegből eredő személyes hangvétel erőteljes hatását a fordító azzal fokozza, hogy Rilke szerzőtársává lép elő, ugyanis saját angyal tematikájú verseit is beleszövi a műbe. Ezekkel a nyelvileg eredeti egységekkel mintegy próbálja nem létezővé tenni a határokat.

Tandori ebben a kötetében is – akárcsak a Pilinszkyvel foglalkozó munkájában – nagy hangsúlyt fektet a minimalista képekre. Ezzel a megoldásával az értelmezést az absztrakt gondolkodás mellett a szemlélődés tárgyává is teszi. A szinte gyermeki rajzok – melyek egyszerűségük miatt a könyv legizgalmasabb és egyben legkönnyebben támadható pontjai –érzésem szerint kettős feladatott töltenek be. Először is fokozzák a versek gondolatiságát, ugyanis a határok jelentette problematika leginkább a rajzok terén jelenik meg, igaz szép számmal találhatunk itt olyan képeket is, melyek a gondolati együttállásokat erősítik meg. 

  A képek másik feladata, hogy a befogadót aktív részesévé tegyék a műnek azáltal, hogy az olvasó ember látását, a világot szemlélő ember látásává teszik. Tandori ilyetén gondolati elkeretezése az embert valóban egy teljesebb, érzékelő,  szemlélő gondolkodás felé irányítja. A cselekvővé tett olvasó – akit a könyv szerkesztésmódja a könyv szószerinti forgatására késztet – így egészen furcsa hangulatba kerül Az angyal című vers következő sorainak olvasásakor:

 „Mily tehetetlen, kinek szava van csak,
jeléül, érzi és látja lényedet;
míg ünnepéllyel vonul életed,
magasztos térdeplése angyalodnak
- társul - szinte érinti térdedet”           

A szerző írott szóban „támadhat” ennek köszönhetően az írás ellen, mégsem követ el árulást az írástudók ellen. Sőt, mintegy készteti őket a továbbgondolkodásra, az átjárhatóság „kategóriáját” nyújtja át, mint gondolkodó szemléletet, amit akár hitvallásnak is nevezhetünk. Ez pedig igen csak hasznos dolog, nemcsak művészek és művészetek kedvelői számára, hanem minden embernek, akinek szüksége van némi könnyed komolyságra.

Tandori Dezső: Rilke és angyalai, Kortárs Kiadó, Budapest, 2009.

 2010.08.26.

 http://kuk.btk.ppke.hu/

A kamera bekapcsol, s a filmfelvevő rögzíti az arcot, melyet üres lakás foglal keretbe. S szavak formálódnak az elfüggönyözött hajnalban. Valahogy így: „Én kimentem enni, mikor arra lettem figyelmes, hogy nejem vajúdik. Az ölembe vettem és elvittem a kórházba, kocsit nem találtam, sajnos. A kórházban lefektettem egy tolható ágyra. Egy nő vajúdott. Én kimentem, és szólongattam  Rinkát, ő kihajolt egy ablakon, és utána röviden beszélgettünk. Hazamentem. Reggel munkába menet vodkát vettem…". Ezzel a kamera által rögzített „semmitmondó" monológgal beteljesíti a film első képsorának vízióját. A héja megöl egy csirkét.

A férfi ölt, s gyilkos szerszáma nem más volt, mint az a szerkezet, mellyel rögzítették az első képsorokat, azaz a látomást.  S mivel a kör bezárult, a képek kusza  tengere összekeveredhet, hogy betűk formájában megemlékezzen egy kérdésről: Meglehet-e védeni a héját a keselyűtől?

A kérdésre válaszolni nem könnyű, így segítségül hívok két mondatot:

- „Mit veszel fel?”

- „Mindent, ami mozog."

Lehet-e a mozgás ellen tenni valamit? Lehet ezt a gyönyörű dolgot figyelmen kívül hagyni? Ha most rögtön azt mondanánk, hogy nem, és azonnal nekilódulnánk a kamerával a nagyvilágnak, akkor nem hallanánk meg annak a szavát, akitől a segítő jobbra a legkevésbé számítunk. Ez pedig arra ítélne, hogy a kamerát előbb utóbb letetetik velünk, mivel a képekből nem a vidék embere, hanem csak a TSZ vagy gyár kombinát arctalan dolgozója mosolyogna ránk. Persze most itt a kolhoz/TSZ helyére nyugodtan rakhatunk bármilyen korunkra jellemző már-már embertelennek tűnő egyesületet. Mert meg kell hallanunk a hangokat, melyek emlékeztetnek és hívogatnak oda, ahol: a kis növésű megbecsültnek érzi magát; ott, ahol az igazgató fát ültet a gyerekének, mégsem vágja ki, mikor meghal a gyermek; ott, ahol azt mondják: „Azon vagyok, hogy kellemessé tegyem az időt".

Mégis ahhoz, hogy igaz legyen mindez, tudnunk kell kételkedni e gondolatsorban: „ … sokan mondták, hogy irigyelnek, mert mindenem megvan… a lakás, te (Rinka), a gyerek. Én azt mondtam, hogy nem nehéz ezt megkapni, csak kevésre kell vágyni…" Az ebben való kételkedés kulcsfontosságú gondolat. Csak gondoljunk bele, mindazok a gondolatok e nélkül a következtetés nélkül teljesen értéktelenül lógnának a levegőbe. Ám ez fordítva is igaz, így pedig választani kell. A kamera nélkül boldogan, mégis kétségben vagy kétségben, kamera által támogatva sokak örömére... Mindennek tükrében kegyetlenül, de igazan csendül fel az igazgató igazsága: „Nincs olyan, hogy valakinek ne fájna.”

2010.05.27.

Görög Katolikus Szemle

Mikor és mióta foglalkozol filmkészítéssel? 

2008 nyarán a Faludi Akadémia kiírta pályázatát, miszerint a Bizalom témában amatőr filmeket várnak. Volt egy ötletem, mellyel megkerestem egy operatőrt a Duna Tv-ben. Ugyan tudta, hogy tapasztalatlan vagyok még a filmrendezésben, a forgatókönyv elolvasása után mégis igent mondott. Kerestem mellé világosítót, szereplőket, engedélyeket szereztem be, szóval elindult a folyamat, és egyszer csak ott álltunk a felszereléssel a helyszínen és megnyomtuk a felvétel gombot. így készült el a Hétfő, két nap alatt, rendkívül jó hangulatban, és ezt csak tetézte, hogy díjat is kapott, majd szinte minden kisfilmes fesztiválon, illetve a 40. Magyar Filmszemlén is a versenyfilmek között szerepelt. Tehát a kezdet igen jól sikerült, és ez adott bátorságot a csapatnak, hogy belevágjunk a következőbe, azég madarába. 

Kik voltak rád nagy hatással?
Tarkovszkij összes filmje, leírt gondolata, filozófiája. Mert neki volt, és benne van a filmjeiben, könyveiben. Szeretem még Szász János munkáit, Jarmusch-t, Anders Thomas Jensent, szóval hatni tud rám sok műfaj, ha jó a film. Amiben benne foglaltatik a jó forgatókönyv, a rendezés, az operatőri munka, a világítás, a jól megválasztott karakterek, a csapat hangulata, és ha én ebből semmit sem veszek észre, mert csak a filmet látom, és benne vagyok én is, vagy az bennem. Ez értehető? 

Mi az, ami elindított? 
Mikor leérettségiztem, mindenképpen a filmmel szerettem volna foglalkozni, faltam a filmeket, és első lépcsőnek adódott a helyi televízió Tatabányán. Voltam videovágó, szerkesztő, riporter, hírolvasó, rendezőasszisztens, felvételvezető. Mikor aztán nekifogtunk a Hétfőnek, a már szerzett tapasztalatokkal próbáltam dolgozni, hiszen iskolát ez irányban nem végeztem. Ami egyébként valóban elindított az az, hogy az emberek, akiket akkor ismeretlenül megkerestem és felkértem, nem ígérve pénzt a munkáért, vállalták a filmet, mert szeretnek alkotni, és hisznek a jó csapat erejében, sőt ezért még áldozatot is hoznak.

Honnan jött az újabb film ötlete? 
A Faludi Akadémia szemléjének díjkiosztóján hirdették ki a következő év témáját. Ez 2009-re a Csodát jelentette. Abban a pillanatban elkezdett forogni a kerék a fejemben, hogy mit lehetne előhalászni. Bementem egy üzletbe, s vettem egy hanglemezt, a Dresch Quartet élő Nád című albumát. Szerelem lett első hallásra, és így igen hamar megszületett a film alapötlete, amit aztán fel kellett öltöztetni. Sokat tanult (legalábbis tanították őket) munkatársaim óva intettek tőle, hogy belefogjunk, mert nagy falatnak ígérkezett, de mi azt gondoltuk meg kell csinálni, mert szeretjük ha forog a kamera, és így tanulunk igazán. 

S akkor ez is egy önerőből készült film?
Mondhatjuk, hogy konyhapénzből. Szerencsére emiatt nem történtek válások a stábban. Utólag szerencsére sikerült a Duna Tv-től kérni egy kis támogatást, de mondhatom, hogy ez a film, ha nem is mindenkinek okoz élményt, azért szép, mert egy olyan lelkes csapat készítette, amely sokat áldozott rá. 

Hogy telt a forgatás? Meddig tartott az előkészítés, a forgatás, az utómunka?
Kemény munka volt a stábnak, hiszen nyár közepén a 40 fokban folyóparton forgattunk, ahol felturbósíthatták vérbankjukat a szúnyogok. Bendó Zsuzsanna, aki a verkfotósunk is volt, jó pillanatokat örökített meg, és ezek láthatóak a honlapján, szóval a hangulatról elég ennyi, mert egyébként úgyis elmondhatatlan az az állapot. Az előkészítés valójában abból állt, hogy mivel olyannyira amatőr szereplőkkel dolgoztunk, mint antikbútor-kereskedő, túraboltos vagy akár egy festőművész, szóval őket kellett olyan helyzetekbe hoznunk, hogy a forgatás pillanatában azzá tudjanak válni, akivé én szeretném. Az utómunkában pedig Bartos Bence segített, akinél alkalmazkodóbb, de ugyanakkor határozott vágót nem ismerek. Négy napot forgattunk, és egy nap alatt vágtunk. Persze pontos scriptet készítettünk, ami ehhez elengedhetetlen. Aztán voltak kisebb simítások, meg persze a hangutómunka.
Ez viszonylag rövid idő. Az. és mindez úgy, hogy nem volt sem gyártás-, sem felvételvezető. Ez hiba is. átállások között én kentem a szendvicset a stábnak. így pedig nehéz a feladatra koncentrálni. A szendvics sótlan lett, a film meg nem sikerült olyanra, amilyennnek elképzeltem. Két nagyobb névvel is forgatunk, Lázár Katival és Dióssi Gáborral, akik nagy alázattal vállalták a dolgot. Nagy erőt ad, ha ilyen emberek bíznak benned. 

Milyen filmszemlékre nevezted be a filmedet? 
A Faludi Filmszemlére, a Magyar Filmszemlére, a MediaWave-re, s tulajdonképpen mindenhová, ahová csak lehetett. Szeretném, ha bejutna a Bushora meg a miskolci Cinefestre. Ott voltam mint rendező asszisztens a nyáron, nagyon színvonalas filmeket láttunk, pazar vendéglátással. 

Milyen volt eddig a fogadtatása?
Nem volt két olyan kritika, ami azonos pontokat emelt volna ki a filmről. Mindig mást találtak úgy, hogy lehetett volna másképpen csinálni. Nagyon sok tanácsot kaptam, ezekből kell szűrnöm. Tudom, nem az lett, amit én szerettem volna, de vállalom, mi így tanulunk. és örülök, mert a stáb tovább működik.

Tervek a jövőre nézve? 
Vannak. Kisjátékfilm. 

Akkor nem látod nagyon pesszimistán a jövőt? 
Az első film úgy jött össze, hogy az emberek, akikkel nem dolgoztam együtt – csak azt tudtam, hogy érteni fogják, amire gondolok –, azt mondták, hogy jó, akkor megcsinálják a filmet velem. Ezután úgy érzem, elsősorban a lelkesedésre és a hozzáértésre van szükség, mert ha ezek hiányoznak, akkor a pénz mit sem ér. Akkor úgysem lesz olyan a film. Amikor a Hétfő összejött, úgy érzem, azon a filmen egy áldás ült… Felhívtam a metrót és megszerveztem, hogy forgathassunk a metróban. én ezt egy hónappal korábban el sem tudtam volna képzelni. Soha nem ütköztem akadályba a forgatás folyamán. Az elkészült filmet meg szerették az emberek, a hangulatát. Igen, azt gondolom, hogy a pénz nagy úr, de nem a legnagyobb.

Ritmikus gépzene rajzolta architektúrák – hangyabolyok és városok – tűnnek fel a szemünk előtt. Sőt, nem csak precíz mértani alakzatokat és formákat figyelhetünk meg, hanem annál sokkal többet. Mindent behálózó életet láthatunk. Pontosabban egyet a sok közül, Max Cohent-ét, aki csupán a matematika nyelvén képes megérteni az életet. Az élet egyéb „nyelvei” teljesen távol állnak tőle.

Ennek a "nyelvenek" az ismerete, ami a szinte már-már vallási fanatizmusnak nevezhető, s melyet a paranoia és tudathasadás közeli állapot is átjár, egy egészen különös helyzetbe jutatja Max-ot. Saját fixaideája – mely abban áll, hogy megkérdőjelezetlen módon kívánja leírni a tőzsde lényegét – a mamutvállalatok látóterébe vonja a fiatal lángelmét. Azonban nem csak a cégekkel, hanem az ortodox zsidó vallási felekezettel, azok közül is a kabalistákkal kerül kapcsolatba, résszint – nem igazán nagy – kíváncsiságból, résszint pedig kényszerből. Azonban ezek a kapcsolatok számára nem különösebben fontosak. Az egyetlen igazi emberi kapcsolata az öreg matematikatanárával van.

A furcsa, már-már beteges személyiségű, ifjú matematikus lélektana, valamint a háttérvilág nyomasztó mivolta bámulatos módon bomlik ki a film audiovizuális világában. Az első pillanattól kezdve szinte hipnotikusan kapja el a néző tekintetét a montázsok végtelenül váltakozó garmadája, mely tervek, képletek, és hangyabolyok csupa közeli és szuperközeiből tevődik össze. S mindehhez még két dolog járul hozzá. Az egyik – az egyébként az egész film folyamán következetesen használt – fekete-fehér színvilág, ami a számítógépek kettes számrendszerét hivatott megidézni. A másik a dübörgő techno, mely ha szemünk becsukásával próbálunk is ellene állni a film képi rohamának emlékeztet bennünket, hogy a film ott lüktet mellettünk.

Ezek a megoldások azonban ez egész film folyamán jelen vannak, s csupán néhány perces szüneteket adnak a nézőnek levegő vételre és az addig látottak átgondolására. Azonban ezekből az üresjáratokból is csupán egy mondható igazán könnyednek – Max véletlen tengerparti pihenője – a nézőnek a többi üresjáratban mindig megjelenik valami kis különleges megoldás. E megoldások közül kettőt érdemes megemlítenünk. Az egyik a főhőst alakító színész testére szerelt kamera látószöge, mely a főhős paranoid világát hívatott meg-idézni. A másik a hőkamera, ami szintén fekete-fehér képet közvetít, azonban nem tisztán és élesen. Furcsa hullámzó vibráló képvilággal jelöli meg a rendező a főhős (rém)látomás jeleneteinek javarészét.

E látomásosság, úgy kezdi egyre jobban uralni a filmet, hogy ugyanúgy ahogyan Max, a néző is képtelenné válik elválasztani a képzeletet a valóságtól. Ennek a legfőbb oka az a fej-fájás, mely a nézőt és a főhőst egyaránt sújtja a megkerületlenül jelenlevő rengeteg adattól. A felsőbb rendszer –, mely a matematikusnak számok tömegében, a néző számára pedig a képek végtelen számában jelenik meg – egyszerűen rövidre zárja az emberi agyat, mint egy valódi „bug”. Szükség van erre, hiszen az igazság fénye az, aminek tulajdonképpen mementót állít Aronofsky. S bár az igazságot végül nem önti az emberi fül- és szem számára érthető szavakba és képekbe, mégis leteszi a voksát amellett, hogy e modern babilonokban is születhetnek próféták akik képesek felfedezni a „nyelvek” mögött rejlőt.

2010.02.15.

Görög Katolikus Szemle

Lassan három hónapja fejeződött be a Faludi Filmszemle az Urániában, melyről csupán most számolunk be, emberi malőrök sorozatának köszönhetően. Mégis remélem, nem lesz haszontalan a megemlékezésem az eseményről. 

A filmszemle a Csoda címet kapta. A zsűri tagjai Lázár Kovács ákos, esztéta, Mispál Attila, filmrendező, Nagy András, operatőr és Varsányi Ferenc voltak. A zsűri elnöke – a Lengyel Intézetnek is köszönhetően – Jerzy Stuhr volt, a neves lengyel színészrendező. Ezzel a Faludi Akadémia folytathatta azt a „hagyományt”, hogy a zsűrielnökök a Krzysztof Kieslowskihoz köthető körből kerülnek ki. S ez jó, hiszen egy nemzetközi amatőrfilm-fesztivál tekintélyét mi sem emeli jobban, mint az, hogy elnöknek az Amatőr című film főszereplőjét hívják meg. 

Ennek a teljesen közép-európai összetételű zsűrinek pedig nem volt könnyű dolga, hiszen a fesztivál számukra és a közönség számára egyaránt jó minőségű alkotások garmadáját kínálta. A nézők egyaránt találkozhattak hazai, keleti és európai, valamint amerikai alkotásokkal.

Az első helyezett Jesús Pérez Miranda filmje, a Jesusito de mi vida (Kedves kis Jézus) volt, amely egy spanyol kisfiú sötéttől való szorongását dolgozza fel, az ima és a fohász által megidézett Jézus segítségével. A végső következtetése a filmnek – mely magán viseli a manapság már-már horrorba hajló hispániai filmművészet jellegzetes ismertető jegyeit – nem túl megnyugtató s vitára sarkalló. E vitának az alapja pedig abban rejlik, hogy az ember a filmről végső soron nehezen tudja megállapítani, hogy kereszténybarát vagy keresztényellenes. 

Ezzel szemben a második helyezett Maricarmen Merino jóval megnyugtatóbb volt. A Costa Rica-i filmes El mar (A tenger) címet viselő munkája szintén egy kisfiút választott hősül, aki ebben a történetben édesanyjától azt kapja születésnapjára, hogy megnézheti az óceánt az aranyhalával együtt. A harmadik helyezett ebben a szekcióban Jávor Bence Colorlocal című filmje lett, mely egy különös és groteszk várakozást és beavatást mutatott be – egészen sikeresen. 

A dokumentumfilmes kategóriában magyar sikert könyvelhettünk el. Hiszen itt az első helyezett a Nils Holgersson lett, amit Nemes Anita jegyez. Filmjében egy Down-kóros kislány mindennapjait mutatta be. A rendező rendkívüli ügyességgel szőtte össze mesékkel és mesefilmrészletekkel nyersanyagát, mellyel képes volt az élet torokszorító realitásában megmutatni a csodát.

A legjobb elsőfilmesnek járó díjat egy spanyol mű nyerte el. Pablo Ortega 8.00 am című kisfilmje osztatlan sikernek örvendett a filmszemlén. A film egy pár napját mutatja be egy jólfésült kommentátor segítségével, aki különös megjelenéseivel, illetve hasznos és örökérvényű megjegyzéseivel szinte már-már tökéletes abszurditással ajándékozza meg a nézőt. 

A filmszemle mellett idén is megrendezésre került a fotókiállítás. Ennek a szekciónak a zsűrije Dér András, Haris László, Móser Zoltán és Stalter György voltak. Ők Ijjas Teréz Angyal, Bendó Zsuzsanna ég madara és Jámbor Zsófia életcímű alkotását jutalmazták díjjal. 

A díjzáporban a Kultúra és Kritikának is lehetősége volt részt venni. A szerkesztőségünk adta kis zsűri ugyanis díjazhatott egy, a filmszemlén bemutatott alkotást. Kis kompániánk Ekési Orsolya ég madara című filmjét részesítette elismerésben. Ennek kapcsán az alkotóval egy interjú is olvasható majd a KuK-on. A film egy rendhagyó angyalszületést mutat be. A történet, melyben elsősorban az elfogadást és el nem fogadást boncolgatják, hangulatában leginkább Szabó Dezső Feltámadás Makucsán című novellájához áll közel.

A remek hangulatban telt szemle kesernyésen ért véget. Lázár Kovács ákos ugyanis bejelentette, hogy jövőre, anyagi okok miatt valószínűleg nem lesz mód a szemle megrendezésére. Azonban remélem, hogy a nem létező szemle „remény” elnevezése segítségére lesz a szervezőknek és az alkotóknak egyaránt. S így jövőre majd újra tudósíthatunk – remélhetőleg gyorsabban – a szemléről és az ottani találkozásokról.

2010.02.07.

http://kuk.btk.ppke.hu/

„A mindennapok felbomlása a különösben.” – lehetne a mottója a filmnek. Melyben a rendező Adrian Lyne nem csak a főhőst, hanem magát a nézőt – kiváltképp a róla írót – is nehéz helyzetbe hozza. Alkotó az egész film folyamán nem hajlandó elárulni, hogy mire is számíthatunk, mégis hatásos elbeszélés módja megfogja a nézőt. Rövid összefoglalón kívül ezért nehéz lenne bármit is írni úgy, hogy eláruljon az ember valamit. Emiatt első sorban arra törekszem, hogy a filmhangulatát, és alapvető gondolatiságát bemutatassam.

Történet első látásra egy egyszerű posztháborús történet, melynek főhősét Jacob Singer-t (Tim Robins) rémálmok, rémképek kezdenek el gyötörni. Különös arcokat lát mindenütt. Ezek először csupán még a különös tekintetekben lelhetőek fel. Azonban ez nem sokáig marad így, s az arcok elkezdenek elmosódni, a kocsikból és a metrószerelvényekből egyre különösebb és groteszkebb „fejek” bukkannak elő hirtelen. Sőt egy idő után az arcszerűség is kezd megszűnni s helyére lép a maszk és a tébolyultan rángatózó fej, amely inkább már csak csökevény. Jacob azonban nem csak a minden napi emberi, sajátját is kezdi elveszteni, a tükröződés által. S nem csak a „valós” időbe létező arcokat kezdi eltűnni, hanem a fénykép által kimerevítetteket is, melyeket a krematórium tüze emészt el.

Az arcok azonban nem a semmibe foszlanak szerte. Első sorban a New York kusza utcáiba, zsúfolt lakásaiba, labirintusszerű korházi folyosóiba vesznek bele. Ebben a világban alig van megnyugvást biztosító szín. Mindent a piszkos sárga, a barna, és kékesfekete árnyalatai itatnak át. Ezzel a film kiemeli az élet rothadásának az apró jeleit, melyek lassan szétterjedve elemésztenek mindent és mindenkit. Még az emlékképek javarésze is, melyek a vietnámi háborúba idejére tehetőek is ebben a ragályos „mocskos” színben úsznak.

Nem csoda, hogy a Jacob csupán nagyon kevés helyen lel nyugalmat. Az egyik ilyen helyszín, a valós időben található. Ez Louisnak a csontkovácsnak a rendelője, melyet az emberség és a racionalitás helyszínének is nevezhetünk. Louis a jó kedélyű „kerub”. Ő segít kiigazodni a halálfélelmekkel küzdő főhős gondolataiban, valamint enyhíti annak mélyről jövő testi fájdalmát. A másik helyszín az álom világába található, mely a szeretet iránti elköteleződés helyszíne. Itt Jacob ismét együtt van volt felségével, s halott kisfiával Gabe-bel.

Ez a rész, fontos motívumát rejti a filmnek, melyet Jezabel megjegyzése kapcsán érthetünk meg igazán. „A feleséged folyton az eszedbe jut.” – mondja a vietnámi veteránnak szemre hányóan. Jezinek ezt az hozzá szólását, szinte kommentálja Louis, aki elmondja Jacoban, hogy Eckhart mester szerint a pokol nem más, mint az a hely, ahol azok a dolgok égnek el, amik minket az élethez kötnek. Ezek a kötelékek pedig az emlékeink. A film mind Jacobot, mind a nézőt arra készteti, hogy számot vessen az élethez való ragaszkodásával, szeretetével, szeretetben levésével és léthelyzetével.  ntálja Louis, aki elmondja Jacoban, hogy Eckhart mester szerint a pokol nem más, mint az a hely, ahol azok a dolgok égnek el, amik minket az élethez kötnek. 

 2010.01.12.

Görög Katolikus Szemle

A néhány százezer lelket számláló Izlandon nagy sikert aratott film nálunk is szerencsésen forgalmazásba került – igaz, pár éves késéssel. Hazájában népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy finoman reflektál arra az országos botrányra, mely akkor pattant ki, mikor kiderült, hogy egy nagy amerikai genetikai vállaltnak eladták Izland lakosságának genetikai adatállományát. általában ezt a vonulatát hangsúlyozzák a filmnek, azonban erről jóval többről van szó.  

A film rögtön egy gyilkosság helyszínére kalauzol bennünket. Az áldozat egy öreg pedofíl. A nyomozást Erlendur vezeti, akinek az ügyön kívül a drogos lányát kell terelgetnie egy normálisabb élet felé. A több szálon és idősíkon mozgó krimiben ő rakja ki a kirakós darabjaiból, kinek is volt indítéka gyilkosságra. Az érdekes az, hogy az elsőre egyszerű bosszúból vagy félelemből elkövetett gyilkosságnak tűnő eset helyett a film egy etikai okokból elkövetett bűntény históriáját mutatja be.

Erlendur – fáradt és kemény, de empátiára képes – személyén keresztül ismerkedhetünk meg a többi szereplővel, a film történetével. Nem mondható tipikus hősnek, jelleme nem sokat változik a film folyamán, legfeljebb annyit, hogy normalizálódni kezd lányával való kapcsolata. A nyomozó tehát nem főhős, hanem főszereplő. Személye tehermentesül a kliséktől, s könnyen képes egyfajta szakrális szellemiség hordozójává válni.

Ez a hangulat először a nyomozó csuklyás kabátját nézve merülhet fel bennünk – melyben inkább fest egy magányosan vándorló szerzetesnek, mint egy gyilkos után kajtató detektívnek. Ezt a szakrális hangulatot pedig a filmben látott tájak is erősítik: kopár, néhol sziklás vidék, melyen köd gomolyog, a gyakran felbukkanó tenger, mely legtöbbször háborog. A megfontolt képvezetéssel bemutatott szikár tájak keltette hangulat Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének tengerparti jeleneteit idézi fel a nézőben. 

A film hangulatát a táj már-már plasztikus megjelenítése is erősíti. A magasból – valószínűleg mozgó helikopterből – fölvett statikusan álló táj kérlelhetetlenül hozza felszínre az eltemetett rétegeket. Ezek a rétegek pedig – legyenek a föld rétegei vagy a múlt fényképeken rögzített rétegei – az idő tükreiként jelennek meg. Legalábbis így kell felfognunk a tájak és a fényképek jelenlétét a következő – filmben elhangzott – mondat után: „A fényképek az idő tükreiként jelennek meg”. Ezen a gondolaton keresztül érthetjük meg a film logikáját. A jól komponált, mozdulatlan fotók és tájak alatt mindig ott rejlik az élet. 

Ezt a szakrális hangulatot a zene is erősíti. A film folyamán ugyanis aláfestő zeneként csupán kórusművek szólnak. Más hangszeres kíséretű, modern hangzású számok csak a külvilágból szűrödnek be. Igaz, a film szakralitása néhol különös groteszkségekkel jár együtt, ebben azonban semmi polgárpukkasztó jelleg nincs. Például, miközben Erlendur egy bárányfejet vacsorázik, pontosabban agyat, a legnagyobb természetességgel olvas fel magának a Bibliából. A jelenet – bár visszataszító lehet valakinek – teljesen természetes.

A film karakteres szakrális jellege kényelmesen megfér azzal a kutatóintézeti sterilitással, mely a film másik igen markáns vonása. Ahogyan a háborgó tengerpart melletti kis templom összefér a városcentrumban található nagy kórházzal, úgy fér meg egymás mellett a múlt és a jelen, az élet szentsége és az élet tudományos vizsgálata. A film a „vallásos” szemléletet azzal helyezi előtérbe, hogy a lelkiismeretesen megművelt lelki és szellemi erő fontosságát hangsúlyozza. Rávilágít az egész életünkben jelenlévő belső kondíció fontosságára.

2009.12.31.

http://kuk.btk.ppke.hu/

 A mozi leglényegesebb momentuma az ember - s az emberből is az arc, mely a pillanatnyi érzésektől kezdve a tanulmányokon át egészen a származásig mindent képes megjeleníteni, s meg is teszi. Margitházi Beja - kinek neve a magyar filmteoretika iránt érdeklődőknek ismerősen csenghet - ezt a „felületet” vizsgálta meg nagy gonddal könyvében, Az arc mozijában. Ezen írás keretein belül képtelenség a könyv tételessége miatt a mű gondolatmenetét a teljesség igényével feltárni. Mégis a jól kitapintható fővonalakat fel lehet rajzolni, viszonylag nagy biztonsággal.

A könnyebb érthetőség kedvéért munkáját a szerző négy nagyobb egységre osztotta fel. Az első fejezetben a század eleji korai filmek közeli nézeteit veszi górcső alá. Ebben a fejezetben a PRM (Primitiv Mode of Reperesentation – Primitív Reprezentációs Mód) és IRM (Institutional Mode of Representation – Intézményes Reprezentációs Mód) fogalmára fektet nagy hangsúlyt a filmtörténeti példák mellett. Bizonyítja, hogy már a korai filmekben is nagy szerepe volt nemcsak az arcnak, hanem az arcszerűségnek is. Azaz a közeli illetve nagyközeli képkivágást az arcról készült képkivágással szeretné összeegyeztetni. 

A példákkal is törekszik a közérthetőségre. A klasszikus filmes kánonból dolgozik, így egy filmtörténetben jártas embernek nem nagyon kell új filmeket megnéznie ahhoz, hogy a gondolatmenet jogosságát ellenőrizhesse. Ebben a fejezetben az első közeli plánok kapcsán építi föl a logikai, optikai és „térbeli” kontextus rendszerét, melyet filmtörténeti példákkal támaszt alá. A klasszikus filmekkel a nagyítás, közelítés, izolálás, szaturáció, absztrakció és az individualizáció fogalmát mutatja be.

A következő fejezetben a szerző az arc felvetette problematikát boncolgatja kultúrtörténeti szempontokból. Azaz arra törekszik, hogy az első, illetve a harmadik fejezetben végiggondolt elméleti rendszert megalapozza. Bemutatja, hogy a történelem folyamán kik vizsgálták az arcot tudományos módon, s ez hogyan köthető filmben lévő arcokhoz. Ez a fejezet billenti ki legjobban az olvasót. A hivatkozásai és gondolatmenetei nem biztos, hogy könnyen követhetők, hiszen magának a könyvnek a teljesen filmelméleti részei is olyan általános filmteoretikai felkészültséget igényelnek, melyeknek megszerzése igencsak időigényes. E speciális fejezetnek elsősorban a többi rész nívós szerkesztettségével és lábjegyzeteivel szerzi meg a szerző az olvasói bizalmat. Ami az olvasót ténylegesen megzavarhatja, hogy témája szerint ennek a résznek inkább bevezető fejezetként kéne szerepelnie a könyvben.

Minden ilyen technikai malőrtől mentes a harmadik fejezet, melyben Margitházi Beja véglegesen megalapozza rendszerét. Ebben a fejezetben az előző részben kidolgozott, igen jól használható kis értelmezési mátrixot helyezi üzembe klasszikus példák segítségével. E mátrixban az arc tulajdonságait veti össze az arcrétegekkel. Ennek kapcsán ismerteti meg az olvasóval a maszkarcot, a géparcot, a kifejezésarcot, az identitásarcot és a fátyolarcot, amelyeket a szerző továbbgondolásra érdemesnek talál. E fejezetben tovább tanulmányozza az arc mozijának és a film facialitásának, arcszerűségének gondolatmenetét.

A könyv zárófejezetében Margitházi Beja Wong Kar-wai munkásságát elemzi, saját kidolgozott módszerei alapján. A „leggyakorlatiasabb” fejezet kapcsán érdemes megjegyezni, hogy már egy korábbi, a Metropolisban megjelent cikk újraközlése, újraírása. Ez pedig jól rávilágít arra, hogy hosszú évek végiggondolt munkája áll a mű mögött.

Ezek a hosszú évek teszik érthetővé, hogy miképpen lehet ennyire tudományos egy ilyen esszéisztikus címmel bíró munka. A tudományosság és esszéisztikusság kapcsán még érdemes megemlíteni, hogy a könyvre sokkal inkább a szakértő, mintsem a személyes hangvétel a jellemző, ami egy ilyen munka kapcsán nem is baj, bár néha egy barátságos szó a sok idézet mellett talán könnyebben útba tudná igazítani az olvasót ebben az igencsak hasznos olvasmányban.

Margitházi Beja: Az arc mozija. Közelkép és filmstílus.
Koinónia Kiadó. 2008.

2009.12.12. 

http://kuk.btk.ppke.hu/

A 17. század a kereszténység szempontjából igen csak érdekes korszak volt, hiszen ekkor már látszott, hogy a reformáció, gyökeret vert Európában, s együtt kell vele élni. Emellett a munkát, a kereskedelmet, azaz üzletet nagyra értékelő polgárság is ekkor vált egyre meghatározóbb tényezővé. Ennek a két dolognak az egyik legvirágzóbb együtt élését a Hollandiában figyelhetjük meg. Ezt a nyüzsgő és gyarapodó világot választott a Peter Greenaway, az egyik legújabb filmjének, az Éjjeli Őrjáratnak hátteréül.

Filmjében Rembrandt életének egyrészt dolgozza fel, mondhatni a festményei szemszögéből, pontosabban egy festmény, az Éjjeli Őrjárat szemszögéből. A rendezőt első sorban ugyanis az izgatta, hogy miképpen viszonyul a három feleséget elfogyasztó, mégis könnyű szerrel hűségesnek és jóravalónak nevezhető neves holland festő a közösséghez, az étkezéséhez, a látáshoz, a szerelemhez, az – erőszakos – halálhoz, hím sovinizmushoz, az összeesküvéshez, stb. S mindezt, a gyakran alpári hangnemben felsoroló szerző, fenséges képekben tárja fel a nézők számára.

Ez a pazar, gyakran monumentális látásmód az, ami a nézőt teljesen elragadhatja abban a kusza és pörgő krimiben, melynek során Rembrandt azt próbálja kideríteni, hogy kik és miért ölték meg Hasselburgot, az egyik megbízóját. A nyomozás alatt fényderül arra, hogy az árvaházi prostitúció, az Stuart Károly angol király bukása, protestantizmus, az újmuskéták, a narancssárga szín, Banning Cocq titklot homoszexualitás, Williem van Ruytenbruch nemi erőszakra való hajlama, Rembrandt feleségének, Saskia-ának, halála és még sorolhatnám, hogyan függnek össze. Igaz ezek a teljesség igénye nélkül felsorolt információmorzsákat érdekes módon nem függnek mindig közvetlenül össze, s ezért is lehetséges ilyen könnyen a felsorolni őket. Az angol rendező és a neves holland festő bár teremt egyfajta rendet a számtalan információ rendezetlen halmában és ezzel képez is egy „vádiratot” , mégis ez a vonulat a film gondolatiságában nem annyira hangsúlyos.

Greenaway ugyanis a történetet csupán arra használja fel, hogy bemutatassa a képeknek azt súlyát, mely az életből, az élet személyes értelméből, valamint a halálból ered. S a „mindennapi” történések szövegébe nem csak ezt, hanem a képekről vallott teoretikus elképzeléseit is bele rejti. S ezzel a gondosabb nézőt tulajdonképpen meghívja egy újszerű, festészet központú filmnézésre. Ennek a filmnézésnek fontos eleme, a kimerevített kép, a képkommentár, az irányított figyelem, valamint a valóság és festett kép összehasonlítása.

Azonban az angol rendező nem követeli megnézőjétől, hogy mindenképpen ezen a szinten értelmezze a filmjét. Hisz ha az ember akarja, egyszerű krimiként is kezelheti a filmet, melynek figyelemmel követését igazi kihívássá teszi szövevényes történetvezetés, valamint az idegen nevek garmadája. S arról sem szabad peresze megfeledkezni, hogy a magát hithű ateistának tartó angol rendező azt a profanizálódó világot festi elénk, mely gyökere a mai gyakran kritizált világunknak. 

2009.12.06.

Görög Katolikus Szemle

"P-től F-nek N kapcsán"

Vajon hányszor érkezhetünk olyan ponthoz az életünkben, mikor érezzük, hogy a köztünk és néhány ember közötti vékony üvegfal megszűnhet, s lehetőségünk nyílik arra, hogy megérintsük, megértsük egymást? Ritkán, és sajnos akkor sem tudunk élni vele. Ez a válasz erre – a korántsem patetikus – kérdésre. Sőt, egyre ritkábban van lehetőségünk a valódi emberi kapcsolatokat megtapasztalni, a beépített előítéletekkel és „saját” benső vágyainkkal szabályozott munkamániás világban. Pedig ezekre a valódi – gyakran szinte szótlan – kapcsolatokra igenis szükségünk van. 

A nemrég hazánkban is bemutatott Rövidlátók ezeket a gondolatokat feszegeti. A nézőt a film megnyugtató színvilága – melynek domináns színei a tengerkék és a homokszín –, valamint szinte cselekménymentes története „lelassítja”. A nézőnek nem a cselekményre kell figyelnie, sokkal inkább saját magára. A film ugyanis csupán annyit mesél el, hogy Taeko, aki valószínűleg egyetemi tanár, elmegy egy kis japán szigetre, ahol egy közösség tagjává válik. Persze akadnak nehézségek – melyek gyakran csalnak a néző arcára mosolyt –, de ezek viszonylag könnyedén megoldódnak. Taeko végül a közösség tagjává válik, s elsajátítja a „twilight” képességét. E képesség körülbelül annyit tesz, hogy birtokosa képes lelassulni, s csöndben örülni annak, hogy él. Ez a meghatározás persze nem pontos, hiszen a film ezt a szót nem akarja definiálni. A rendezőnő, Naoko Ogigami nem arra törekszik, hogy megértsük ezt a fogalmat, inkább az a célja, hogy átérezzük azt, amit ő „twilight”-nak nevez.

Naoko Ogigami ezt úgy éri el, hogy a dialógusokra nem fektet túl nagy hangsúlyt, így nem ad lehetőséget, hogy pusztán az eszünket használva megértsük a filmet. Nála a hangsúly a gyönyörűen szerkesztett képeken van. Világos és barátságos képei egyszerű szobákat és házakat, valamint homokos tengerpartokat mutatnak be. A film tájaira a jólszerkesztettség és a minimalizmus jellemző. E szavaknak a hangzása talán hidegnek és barátságtalannak hathat, azonban erről szó sincs. A tájak barátságosak és szerethetőek. Sőt a néző azon kaphatja magát, hogy erre a békés tájékra vágyódik, hogy ott a szereplőkkel együtt egy jót ücsöröghessen. 

A tájak mellett a Rövidlátóknak még két jól leírható mozzanata van. Az egyik az étkezés. A rendezőnő erre a mindennapi dologra nagy hangsúlyt helyezett azzal, hogy párhuzamba állította a közös és magányos étkezéseket az emberi kapcsolatok fejlődésével. Kezdetben Taeko csupán egyedül eszik. Időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a közös reggeliken, ebédeken és vacsorákon részt vegyen, s hogy értékelje azokat az – étkezéssel járó – apró rítusokat, melyek kellemesebbé teszik a napjait. Azonban nem csak dramaturgiai szempontból fontosak az étkezések, hiszen e finom ételek már csupán látványukban, elrendezésükben is szemet gyönyörködtetőek.

Másik ilyen jól kivehető mozzanata a filmnek „Merci-torna”, melyet egy anakronisztikus, XX. század elejére jellemző zenére végeznek. A zenében és a mozdulatokban – melyeket a különös tornaórák alatt láthatunk – mutatkozik meg legjobban az a burleszk-szerűség, ami gyakran csal a film folyamán mosolyt a néző arcára.  

Érdekes rész a Rövidlátók stáblistája, melyben csomó werkfotó is látható. A képek a forgatás jó hangulatáról tanúskodnak. Ilyesmit már láthattunk más filmeknél is. Azonban ezzel a megoldással általában teljesen más műfajú filmek – általában vígjátékok – élnek. Azonban, míg ezeknél a filmeknél a werkfotók és az elrontott jelenetek képsorai mint humorforrások jelennek meg, addig Naoko Ogigami filmjében ezek a képek szerves részei a film szellemiségének. E fotók jelenléte a film végén a következő mondat miatt válik fontossá: „Az ember a fonállal együtt köti a levegőt.”. Ez esetben pedig a werkfotók, melyek a forgatás üresjáratait mutatják be, tekinthetőek a befogadó egyfajta beavatásának.

2009.11.29.

http://kuk.btk.ppke.hu/

 „Veled is megtörténhet” – halljuk gyakran. Ritkábban hallani, hogy „Veled is meg történt”. Ezzel az utóbbi kijelentéssel operál, véleményem szerint, a kanadai film, hiszen ki ne veszítette volna el már valamelyik szerettét. A film folyamán a rendező, Atom Egoyan az elvesztés számtalan fajtáját veszi számba, s járja körbe – 4-5 idő sávon – megértő figyelmességgel.

A film alaptörténete igen csak tragikus. Egy iskolabusz gyerekestül lecsúszott egy hegyi útról egy befagyott tóra, melynek a jege betörik a hatalmas súly alatt. Sokan odavesznek. Ennek kapcsán érkezik a kis hegyi közösséghez Mitchell Stephens a városi ügyvéd. Agresszíven, mégis igen kifinomult módon próbálja meggyőzni a gyászoló szülőket arról, hogy ő a megfelelő ember a tragédia feltárására és a „Jogos düh képviseletére.”. Módszerei sok szülőt meggyőznek, ugyanakkor két embert nem képes rábeszélni, hogy az eljárásban részt vegyenek. A túlélő Nicole Burnell-t és a két gyermekét gyászoló Billy Ansell-t. Ők ketten képesek fájdalmukat kezelni. Nem kiáltanak bosszúért, ahogyan a többiek. Számukra ugyan is a múlt megtartása, fontosabb. Tudnak emlékezni, s az emlékeik segítségével kivárni a szebb jövőt. Ezzel teljesen szemben áll az ügyvéd.

Mint ahogyan AIDS-es és drogfüggő lánya kapcsán megfogalmazza: „A düh és a tehetetlenség átalakítja a szeretetet…Gőzölgő húggyá.” E kijelentése kapcsán azonban nem kell elítélni. Mozdulatai és gondolata menetei alapján a jóra és szeretetre fogékony ember lehetett ő is, azonban a hosszú évek során sok keserűségben volt része. Az egyetlen hibának csupán azt róhatjuk fel számára, hogy nem volt képes megbocsátani. Első sorban önmagának. E hibája fosztja meg őt attól, hogy igazából képes legyen megérteni, hogy mit jelent egy közösség tagjának lenni, s hogy mi is a mozgató rúgója egy összetartó közösségnek. Igaz, valami emléke az együtt élésről is van, hiszen a jegyzőkönyv felvétele során tönkrement házasságából rámaradt jegygyűrűjét babrálja.

A történet megértése kapcsán nem szabad elfeledkeznünk a filmben felbukkanó német-alföldi meséről, A Patkányfogóról. A Patkányfogó története dióhéjban annyi, hogy egy várost elözönlenek a patkányok. Ezeket a patkányokat egy mágus elűzi a városból, azonban az őt megbízó polgárok nem fizetnek neki. Ezért a varázsló csodás muzsikájával egy hegybe zárja a gyermekeiket. Kivéve egyet, egy sántát, aki lemarad, s akinek eztán csak a régi barátok emlékei maradnak. E történet különös kérdéseket vet fel. Ki illetve kik is a patkányfogó(k)? Egyáltalán szabad-e az egyénekre ekkora hangsúlyt fektetni a mindent átjáró általános érzésekkel szemben?

Az Eljövendő szép napok képi világa, bár szépen komponált, nem túlzottan karakteres. Csöndes visszafogottság jellemezi, ami csak erősíti a történetből adódó diszkrétséget. A túl dramatizáltság nem sajátja a filmnek. Ritkán használ nagy közelieket. Összességében tehát nagyon is emberi léptékű a látvány világ, melyet az egyszerű emberi arcok még életszerűbbé tesznek . A rendező csupán a narancssárgás fényekre és a fekete-fehér kontrasztjára fektet némi hangsúlyt.

Egoyan alkotása kapcsán az embernek eszébe juthat, hogy nem is a veszteség a borzalmas, hanem hogy utána itt maradunk, a békés világos fényekben úszó emlékképekkel. S várunk. Várjuk az újra eljövendő szép napokat, miközben nem vesszük észre, hogy a bűnösök mi vagyunk, hiszen meghasonlottunk, s ez által az idő három részre – múltra, jelenre és jövőre – szakítottuk.

2009.10.25.

Görög Katolikus Szemle

Tihanyi Mária és Toldi Gábor írása

Bujtor István elment… Mindenki ötvös Csöpije vagy a „magyar pofonláda” – ahogyan neveztük. Egy korszak végét és egy rendszerváltozást örökített meg jókedéllyel és humorral. Fellélegeztünk és velünk lélegzett Csöpi, Kardos doki, BM-mel (művésznevén Bögyös Macával) együtt. S milyen is volt ez a lélegzetvétel? A német kollegáktól ajándékba kapott bemelegedős BMW, sok-sok Lada, elvarázsolt dollárok, pogány madonnák, a csak úgy magyarosan babába csomagolt drog. S ami a legfontosabb: mindezt megkoronázandó, megnyíltak előttünk a szabad határok. Valami kezdett végre rendben lenni, amit részben ötvös Csöpi rendőrködésének köszönhettünk.

Közönségét úgy volt képes annak idején megszólítani, mint a jancsiszeges kissrácot, aki jól megélt a defektesgumi-üzletből. S miért is volt erre képes? A válasz egyszerű. Képes volt megbocsátani nekünk. S a képein keresztül mi is megbocsáthattunk a rendszernek, amiben éltünk és éltettünk. Hiszen a karikatúraszerűen ábrázolt emberek mögött a mi jellemhibáink mozogtak. A mindebben lüktető fájdalmat a kedves gegek képesek voltak mosollyá és nevetéssé varázsolni. Kacagtunk magunkon és a világon, s vártuk a tuti üzletet.

Ehhez az örömöt hozó megszólításhoz azonban kellett némi tapasztalat, s nem kevés szomorúság. így talán érdemes megnézni, hogy miből táplálkozott ötvös Csöpi, alias Bujtor István karaktere – persze a teljesség igénye nélkül, hiszen a sor nem rövid.

A világot jelentő deszkákon volt lehetősége új életre kelteni Petrucchiot (Shakespeare: A makrancos hölgy), Stanley Kowalskit (T. Williams: A vágy villamosa), Bromdent, az indiánt (Kesey: Száll a kakukk fészkére), és Lenniet (Steinbeck: Egerek és emberek). Filmszínészként pedig nem kisebb művekben szerepelt, mint A kőszívű ember fiai (1964), a Csend és kiáltás (1967), aSzemüvegesek (1969), Az oroszlán ugrani készül (1969), az égi bárány (1970), aBUéK! (1978), a Sándor Mátyás(1979), a Ripacsok (1981), a Csak semmi pánik(1982). S ami még fontosabb – rendezett, s persze eközben is gyakran szerepelt. Ezen filmjei közé tartozik: A Pogány Madonna (1980), Az elvarázsolt dollár(1985),  Hamis a baba (1991), és végül A három testőr Afrikában (1996). 

S persze szinkronszínészként is tevékenykedett, ami az ő esetében igencsak fontos. Nemcsak azért, mert az egyszeri néző számtalanszor hallhatta, hogy „…magyar hangja Bujtor István”, hanem azért is, mert e munkája során szembesülhetett azzal a személlyel, sőt talán műfajjal, melyből legendás ötvös Csöpi-filmjeihez oly sokat merített. Bud Spencer szinkronizálása során találkozhatott a Balaton melletti magyar rendőr előképével és a „modern burleszk” műfajával. Az olasz színész(páros) nevével fémjelzett filmek dramaturgiája, világszemlélete, vértelen, humoros büntetése számtalanszor tetten érhetőek filmjeiben.

Színész, rendező, filmrendező és producer, valamint forgatókönyvíró. Ezek közül elsősorban filmszínészként, Bud Spencer, vagy jobban mondva Piedone magyar hangjaként fogunk emlékezni rá. Soraink zárásával, egy burleszkes mókázót búcsúztatunk, akinek ott ül a szemében a magyar filmgyártás hőskorszaka, s egy különös negyven év tapasztalata.

2010.10.01.

http://kuk.btk.ppke.hu/

Színház és emlékezés alkotta különös eleggyel ta a a a lálkozhattunk a Gyulán ötödik alkalommal megrendezett Shakespeare Fesztiválon. A darab tulajdonosa pedig nem más, mint a méltán elismert, s ennek „köszönhetően” túlkanonizált Peter Brook. A Shakespeare szonettjeinek adaptációjából készült darab súlyát növelte – a magyar közönség számára kevésbé, külföldön azonban jól csengő két név – Natasha Parry és Bruce Myers. Sőt mindehhez hozzájárult az is, hogy ez az angol rendező utolsó nemzetközi turnéra bocsátott munkája, a Love is my Sin.

Mindez a hírnév és presztízs azonban nemcsak tápláló fényként vetült a műre, hanem árnyékként is: hiszen a minőségi védjegy óhatatlanul is elvárásokat támaszt. S ezért azoknak, akik valami megrázóra és „látványosra” vártak, csalódniuk kellett. A szinte üres játéktérbe került tárgyak lajstroma igencsak szűkre szabott volt: öt szék, két asztal, egy szőnyeg, két arc s a hozzájuk tartozó hangok, valamint a bennük újjászülető szonettek. Eszköztelensége dacára a darab mégis olyan hangulatot volt képes teremteni, amely az emberben óhatatlanul egy kis történetet alkotott: egy régi, igazán soha be nem teljesült szerelmi históriáét, melynek csupán részleteit ismerjük meg egy különös levelezés nyomán. A halhatatlan angol drámaíró rövidke művei, melyek a levél-dialógus szövegét adják, mint egy jól szabott kabát takarják el a színészeket, az embereket, az arcokat.

A nézőnek a legtöbb fejfájást a darab kapcsán elsősorban a szonettek adják. Hiába a lecsupaszított tér, az ember még így is alig lát az uralkodni kívánó szövegtől. A magyar közönség kapcsán azt hihetnénk, hogy a nyelvi korlát akadályozza a szöveg uralmát, azonban a színpad fölé kilógatott kijelző ezt gátolja. Sőt még tovább rontja a helyzetet, hiszen a néző tekintete nem tud a lényegre összpontosulni, a színészekre. Azonban, ha a néző nem zavartatja magát, az arcok és hanghordázások mesteri összefonódásának lehet tanúja. Hiszen a visszafogott színészi játék mögött jól érződött az a kiforrottság, mely akár „többet” is kihozhatott volna a darabból. Ez azonban nem feltétlenül vált volna a darab erényévé, hiszen a színészekben rejlő többlet tette igazán karakteressé a darabot.

A rendezés, legyen az színház vagy film, a fiatalok játéka – mondják sokszor. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Csupán a rendezőnek, mint minden embernek, tisztában kell lennie a korából adódó lehetőségeivel. Brook és színészei tisztában voltak az életkorukból és életművükből adódó lehetőségekkel. Ezért az előbb említett szövegből eredő nehézségeket könnyen viselték. Sőt az angol rendező számára oly fontos színészközpontúság is észrevehető volt a darab folyamán. Ez elsősorban abban a különös ívben nyilvánult meg, melyet az emberben az írásban rögzített régi klasszikus és a folyamatosan változó hangok és arcok rögzíthetetlen újdonsága rajzolt fel.

Csöndes, kimunkált mű, melyből hiányzik az erőlködés. Méltó aláírása ez egy brooki kaliberű életműnek, mely minimalizmusával lehetővé teszi az abszolút színészi jelenlétet. A hibája mégis – a rendező túlkanonizáltságából következően – talán az, hogy a darab már annyira megmunkált, átgondolt, hogy föloldja önmagát.

2009.06.29.

http://kuk.btk.ppke.hu/

Gyakran dolgozzák fel a filmesek egy-egy nevesebb író és költő életét vagy életének egy szakaszát. Jellemző ez a magyar filmesekre is, akik nem kisebb alakokról készítettek játékfilmet, mint Kosztolányi, Karinthy, Rejtő vagy Mándy. E filmek egy kis odafigyeléssel egészen könnyen elérhetőek a mindennapi ember számára. Azonban szép számmal akadnak mellőzött alkotók is - közéjük tartózik Radnóti Miklós is. Alapos kutatás után is csupán egy vele foglalkozó magyar filmről szereztem tudomást. E filmről, mely a Holdfogyatkozás címet viseli, egy Radnóti - Babits emlékműsor kapcsán tesz említést a Filmvilág 1985-ös januári száma. A film maga elérhetetlen.

Mindennek tükrében érdekes, hogy pont egy amerikai alkotás, az Erőltetett menet az, ami Radnótival foglalkozik, méghozzá egészen színvonalas módon. Az 1989-ben forgatott film története folyamán megismerkedhetünk a magyar származású Bobbal, aki több évnyi sorozatszínészkedés után valami nagyobb munkára vágyik. E komolyabb falat számára Radnóti eljátszása egy magyar filmben. Azonban nem csak művészi ambíciók hajtják, hanem személyes kérdések is, hiszen édesapja nem hajlandó mesélni családjuk múltjáról, Bob édesanyjáról és a háborúról.

Személyes kíváncsisága és szakmai precizitása összemosódik a filmben, ahogyan az újra forgatott valóság a jelen valóságával keveredik. Talán ez kacifántosan hangzik, mégis könnyen megérthető, ha tudjuk, hogy a film egy forgatásról szól. Igaz, a filmforgatásról filmet készíteni nem tűnik nagy bravúrnak a 80-as években, mégis a gondos kimunkáltság figyelemre méltó az Erőltettet menetben. E fogás tudatos használata lehetőséget adott a rendezőnek arra, hogy a holokauszt filmes vonulatát gyengítve nagyobb hangsúlyt fektessen Radnótira és az őt pontosan megformálni akaró amerikai színészre. E formai megoldás sok jelenetet és gondolatot húzott alá a néző számára finoman, mégis tisztán láthatóan. 

Ezek közül az „aláhúzott” részek közül több említésre méltó is akad. Az egyik ilyen, amikor a zsidó édesapa találkozik a „munkatáborban” saját fiával és emlékeivel. A másik, amikor a filmbéli Radnóti elbúcsúzik Fannitól, majd Bob elbúcsúzik a költő feleségét megformáló színésznőtől. Ugyanezen a formai vonalon ütközteti a magyarság-, zsidóság - tudatot. Hiszen a film során Bob rájön, hogy mivel anyja keresztény volt, így ő nem igazán nevezhetõ zsidónak. érdemes egyébként megjegyezni, hogy e film a filmben - vonulat gyakran úgy jelenik meg, mintha a fiktív Radnóti - filmet néznénk. Sőt, ez a film végére teljesen dominánssá válik.

Érdekes szerepet kapnak a versek az alkotásban. A versek nem egy öncélú képorgia ihletõi. Elsősorban Radnóti sorsa a fontos. Azonban, mivel személyének lényege a költészet volt, versei is markánsan hozzátartoznak. A töredékesen és egészben elmondott versek, mint jól szerkesztett beszédek emelik meg az alkotás értékét. A film során a Csütörtök, Nem tudhatom, Töredékek, Hetedik ecloga, Razglednicák című versek tûnnek fel. Ezek közül a legnagyobb hangsúllyal a Nem tudhatom jelenik meg, egy munkatábori éjszakát bemutató jelenetben. E verssel zárja a film a magyar-zsidó hazatudat problémakörét. Ettől fogva már „csak” a halálvárással foglalkozik a film.

Az Erõltetett menet nem nevezhetõ a filmművészet elveszett Gráljának, inkább azoknak a műveknek a sorába tartozik, amelyek bár bírnak értékekkel, mégis a feledés homálya övezi. Most, a Radnóti - év alkalmával itt lenne az ideje felkutatni vagy készíteni olyan filmeket, melyek a neves költõ munkásságát és életútját veszik górcső alá.

2009.10.15 

http://kuk.btk.ppke.hu/