Szombat esti mozizás. Bár egyre kopottasabban cseng a 21. században ez a klasszikus élmény, mégis, a mai neten nevelkedett ifjúságnak is jelent valamit. Néhány kellemes óra barátokkal vagy családtagokkal egy moziban. Persze ehhez szükség van a megfelelő film megválasztásához. A filmnek nem szabad se túl könnyednek, se túl emészthetetlennek lennie. Az ilyen film nem nyújt életre szóló élményt, mégsem nevezhető közepesnek. Csupán nem feladata klasszikusnak lenni. Ebbe a kategóriába sorolható a Coen testvérek legújabb filmje, A félszemű is.
A film Mattie történetét meséli el, akinek az édesapja egy rablótámadás áldozata lett. Mivel az édesanyját megviseli a gyász és testvérei még túl fiatalok, ezért a 14 éves lányka kel útra, hogy apja holttestét azonosítsa és hazaszállítsa. Eddig minden helyénvaló volna, de a lány családja tudtán kívül bosszút kíván állni apja gyilkosán, s hogy tervét megvalósítsa, felbéreli Rooster Cogburn-t, az alkoholproblémákkal küzdő rendőrbírót. Emellett útjuk során többször felbukkan mellettük a Le Bouffe nevű texas ranger, aki többé-kevésbé segítségükre van.
A film története – mely Charles Portis azonos című regénye alapján készült – nem tűnik kimondottan izgalmasnak, mégsem most került először vászonra. A Félszemű karakterét már egyszer eljátszotta a westernfilmek egyik ősmasztodonja, John Wayne, aki ennek az ellentmondásos figurának a megformálásával nem csak új lendületet adott karrierjének, hanem tovább is árnyalta ezt a régi műfajt. Jeff Bridges ugyan nem értelmezi újra ezzel a szereppel színészi munkásságát, mégis jól teljesít. A Nagy Lebowski „Tökije” otthonosan mozog a részeges és kegyetlen, ennek ellenére megkedvelhető Cogburn szerepében. A film során nemcsak Bridges, hanem még a nyelve elharapása után is szószátyár Le Bouffe -t formáló Matt Damon, valamint a cserfes, okos és nyakas Mattie-t alakító Hailee Steinfeld is otthonosan mozog szerepében.
A félszeműt, bár adaptációról van szó, nem csak Jeff Bridges ismételt felbukkanása teszi Coen-alkotássá. A film során ugyanis számos apró megoldás és humor jelzi – ha nem is jellegzetesen, de mindenképpen jól érzékelhetően – a testvérek alkotói kézjegyét. Rögtön a film nyitányában az őrájuk jellemző szöveges, „fix” kamerás bevezetővel találkozunk. Groteszk humoruk pedig a városban játszódó részben is jelentkezik több helyütt. A legjobban az akasztási jelenetben mutatkozik ez meg, amikor az elítéltek az utolsó szó jogán – ha származásuk „lehetővé teszi” – szólnak. A vadonban az erdőből kilovagló medvedoktor és a hangutánzó bandita figurája emlékeztet arra, hogy kiknek a filmjét nézzük éppen most. Emellett a western, mint műfaj is jól illeszkedik a rendező testvérek életművébe, akikről köztudott, hogyszívesen próbálják ki magukat különböző zsánerekben. Itt érdemes megjegyezni A félszemű kapcsán, hogy a film a klasszikus vadnyugati filmek hangulatát nyújtja a nézőknek anélkül, hogy agresszívan „műfajosokodni” akarna.
Ezek a „coenes” jellegzetességek, illetve a biztos színészi alakítások nagyon kellemes élménnyé teszik a filmet, mégsem átütőek. Emellett a film dramaturgiája is egy kissé elnagyoltra sikeredett. A film első szakasza, amely a városban játszódik, túl hosszú. A nehézkes indulás után pedig, bár a film jó ritmust vesz fel, az utolsó tíz-tizenöt perc mégis kusza és vontatott. Érdekes módon azonban a befejező rész még ennek ellenére is megkapó és giccsmentes marad. Nem felejthetetlen filmmel állok, állunk tehát szemben, mégis értékesnek tartom. A moziban ugyanis a szemem sarkából láttam, hogy az öregem élvezi A félszeműt. S ez az élmény sokkal felejthetetlenebb és személyesebb, mint egy döbbenetes vagy maradandó alkotás.
2011 árpilis 3
