A kamera bekapcsol, s a filmfelvevő rögzíti az arcot, melyet üres lakás foglal keretbe. S szavak formálódnak az elfüggönyözött hajnalban. Valahogy így: „Én kimentem enni, mikor arra lettem figyelmes, hogy nejem vajúdik. Az ölembe vettem és elvittem a kórházba, kocsit nem találtam, sajnos. A kórházban lefektettem egy tolható ágyra. Egy nő vajúdott. Én kimentem, és szólongattam Rinkát, ő kihajolt egy ablakon, és utána röviden beszélgettünk. Hazamentem. Reggel munkába menet vodkát vettem…". Ezzel a kamera által rögzített „semmitmondó" monológgal beteljesíti a film első képsorának vízióját. A héja megöl egy csirkét.
A férfi ölt, s gyilkos szerszáma nem más volt, mint az a szerkezet, mellyel rögzítették az első képsorokat, azaz a látomást. S mivel a kör bezárult, a képek kusza tengere összekeveredhet, hogy betűk formájában megemlékezzen egy kérdésről: Meglehet-e védeni a héját a keselyűtől?
A kérdésre válaszolni nem könnyű, így segítségül hívok két mondatot:
- „Mit veszel fel?”
- „Mindent, ami mozog."
Lehet-e a mozgás ellen tenni valamit? Lehet ezt a gyönyörű dolgot figyelmen kívül hagyni? Ha most rögtön azt mondanánk, hogy nem, és azonnal nekilódulnánk a kamerával a nagyvilágnak, akkor nem hallanánk meg annak a szavát, akitől a segítő jobbra a legkevésbé számítunk. Ez pedig arra ítélne, hogy a kamerát előbb utóbb letetetik velünk, mivel a képekből nem a vidék embere, hanem csak a TSZ vagy gyár kombinát arctalan dolgozója mosolyogna ránk. Persze most itt a kolhoz/TSZ helyére nyugodtan rakhatunk bármilyen korunkra jellemző már-már embertelennek tűnő egyesületet. Mert meg kell hallanunk a hangokat, melyek emlékeztetnek és hívogatnak oda, ahol: a kis növésű megbecsültnek érzi magát; ott, ahol az igazgató fát ültet a gyerekének, mégsem vágja ki, mikor meghal a gyermek; ott, ahol azt mondják: „Azon vagyok, hogy kellemessé tegyem az időt".
Mégis ahhoz, hogy igaz legyen mindez, tudnunk kell kételkedni e gondolatsorban: „ … sokan mondták, hogy irigyelnek, mert mindenem megvan… a lakás, te (Rinka), a gyerek. Én azt mondtam, hogy nem nehéz ezt megkapni, csak kevésre kell vágyni…" Az ebben való kételkedés kulcsfontosságú gondolat. Csak gondoljunk bele, mindazok a gondolatok e nélkül a következtetés nélkül teljesen értéktelenül lógnának a levegőbe. Ám ez fordítva is igaz, így pedig választani kell. A kamera nélkül boldogan, mégis kétségben vagy kétségben, kamera által támogatva sokak örömére... Mindennek tükrében kegyetlenül, de igazan csendül fel az igazgató igazsága: „Nincs olyan, hogy valakinek ne fájna.”
2010.05.27.
Görög Katolikus Szemle
