„Veled is megtörténhet” – halljuk gyakran. Ritkábban hallani, hogy „Veled is meg történt”. Ezzel az utóbbi kijelentéssel operál, véleményem szerint, a kanadai film, hiszen ki ne veszítette volna el már valamelyik szerettét. A film folyamán a rendező, Atom Egoyan az elvesztés számtalan fajtáját veszi számba, s járja körbe – 4-5 idő sávon – megértő figyelmességgel.
A film alaptörténete igen csak tragikus. Egy iskolabusz gyerekestül lecsúszott egy hegyi útról egy befagyott tóra, melynek a jege betörik a hatalmas súly alatt. Sokan odavesznek. Ennek kapcsán érkezik a kis hegyi közösséghez Mitchell Stephens a városi ügyvéd. Agresszíven, mégis igen kifinomult módon próbálja meggyőzni a gyászoló szülőket arról, hogy ő a megfelelő ember a tragédia feltárására és a „Jogos düh képviseletére.”. Módszerei sok szülőt meggyőznek, ugyanakkor két embert nem képes rábeszélni, hogy az eljárásban részt vegyenek. A túlélő Nicole Burnell-t és a két gyermekét gyászoló Billy Ansell-t. Ők ketten képesek fájdalmukat kezelni. Nem kiáltanak bosszúért, ahogyan a többiek. Számukra ugyan is a múlt megtartása, fontosabb. Tudnak emlékezni, s az emlékeik segítségével kivárni a szebb jövőt. Ezzel teljesen szemben áll az ügyvéd.
Mint ahogyan AIDS-es és drogfüggő lánya kapcsán megfogalmazza: „A düh és a tehetetlenség átalakítja a szeretetet…Gőzölgő húggyá.” E kijelentése kapcsán azonban nem kell elítélni. Mozdulatai és gondolata menetei alapján a jóra és szeretetre fogékony ember lehetett ő is, azonban a hosszú évek során sok keserűségben volt része. Az egyetlen hibának csupán azt róhatjuk fel számára, hogy nem volt képes megbocsátani. Első sorban önmagának. E hibája fosztja meg őt attól, hogy igazából képes legyen megérteni, hogy mit jelent egy közösség tagjának lenni, s hogy mi is a mozgató rúgója egy összetartó közösségnek. Igaz, valami emléke az együtt élésről is van, hiszen a jegyzőkönyv felvétele során tönkrement házasságából rámaradt jegygyűrűjét babrálja.
A történet megértése kapcsán nem szabad elfeledkeznünk a filmben felbukkanó német-alföldi meséről, A Patkányfogóról. A Patkányfogó története dióhéjban annyi, hogy egy várost elözönlenek a patkányok. Ezeket a patkányokat egy mágus elűzi a városból, azonban az őt megbízó polgárok nem fizetnek neki. Ezért a varázsló csodás muzsikájával egy hegybe zárja a gyermekeiket. Kivéve egyet, egy sántát, aki lemarad, s akinek eztán csak a régi barátok emlékei maradnak. E történet különös kérdéseket vet fel. Ki illetve kik is a patkányfogó(k)? Egyáltalán szabad-e az egyénekre ekkora hangsúlyt fektetni a mindent átjáró általános érzésekkel szemben?
Az Eljövendő szép napok képi világa, bár szépen komponált, nem túlzottan karakteres. Csöndes visszafogottság jellemezi, ami csak erősíti a történetből adódó diszkrétséget. A túl dramatizáltság nem sajátja a filmnek. Ritkán használ nagy közelieket. Összességében tehát nagyon is emberi léptékű a látvány világ, melyet az egyszerű emberi arcok még életszerűbbé tesznek . A rendező csupán a narancssárgás fényekre és a fekete-fehér kontrasztjára fektet némi hangsúlyt.
Egoyan alkotása kapcsán az embernek eszébe juthat, hogy nem is a veszteség a borzalmas, hanem hogy utána itt maradunk, a békés világos fényekben úszó emlékképekkel. S várunk. Várjuk az újra eljövendő szép napokat, miközben nem vesszük észre, hogy a bűnösök mi vagyunk, hiszen meghasonlottunk, s ez által az idő három részre – múltra, jelenre és jövőre – szakítottuk.
2009.10.25.
Görög Katolikus Szemle
