Történelmi, illetve politikai filmet készíteni - kiváltképp, hogy jó legyen - nem könnyű. Mi is kell egy ilyen filmhez? Kell, hozzá rengeteg adat, valamint egy csipetnyi lélektani ismeret az adott korról. Ez utóbbi az előbbivel, ha nagyon jártasak vagyunk a korszellemében, akár fel is cserélhető az első ponttal, igaz ehhez tényleg nagyon magabiztosnak és jól értesültnek kell lennünk. A műfaj nélkülözhetetlen hozzá valója még, a dramaturgiában való magas fokú jártasság, hiszen az ember zsánerekhez vagy biztos hatással rendelkező receptekhez nyúl, akkor garantált a propagandisztikus vagy részrehajló hozzá állás. S végül egy ilyen filmnél nem árt, hogy ha valamelyik nyugat-európai országban, jelesül Olaszországban, Franciaországban, Németországban vagy Angliában forgatják. Ezekben az országokban a ugyanis magas politikai kultúra, tehát sok mindenről lehet beszélni anélkül, hogy az ember csúnyán megüsse a bokáját, valamint nem igazán viselik jól a propagandát és ízléstelen önajnározó jelleget.
A Carlos kapcsán, a megfelelő gyártó országra nem lehet panasz. Francia termékről van szó. A hozzá állás talán egy kicsit balos, de hát Carlos is jobbára baloldali terrorista volt és nyugati filmszakmában is nagyon sok a baloldali. A többi ponton azonban csúfosan elbukik a film. E bukások közül a dramaturgia „hiánya” legfájóbb. … egy, olyan majd három órás filmet készített, melyben a venezuelai terrorista, egy robbantás után a feltűnik a semmiből, majd egy repülőgép padlóján beleveszik a semmibe. S e kettő között mi is látunk? Látjuk Carlos-t miközben: a férfiasságát vakargatja, lövöldözik, szeretkezik, fel és alá utazgat a világban, egy-két híresebb kommunista-, palesztinvezetővel beszélget - gyakran nem is tudjok, hogy miért-, illetve Jhonny Walkert iszik. Ez utóbbi márka annyira pofátlanul szembetűnő, hogy a legrosszabb szponzori pénzekkel kitömött magyar filmeket juttatja az ember eszébe. A film során whisky legalább hétszer tűnik fel jól láthatóan. Talán ez az adat érdektelennek tűnik, azonban sajnos nem az, ugyanis az ember történet vezetés hiányában valamivel próbálja elütni az időt. Igaz a filmsorán van egy pillanat, amikor úgy tűnik, hogy a film még is fog szólni valamiről. Az OPEC 1975 elleni támadást ugyanis, a film magához képes egészen jól feldolgozza. A film után fel is merült bennem, hogy miért nem erről készített a rendező filmet, hiszen méretét tekintve legalább egy jó 40 percet tesz ki a filmből, tehát jó magja lehetne egy érdekes másfélórás filmnek. S valószínüleg az, is, hiszen a filmet eredetileg egy 3 részes -, összesen 330 perces - mini-sorozatból lett ebbe 165 perces formába butítva.
A film a lélektani ábrázolás terén is igen csak gyöngén teljesít. A legtöbb figuráról a nevén kívül nem sok derül ki, ami végső soron nem is baj, hiszen ez a film mégis csak a hírhedt nemzetközi terroristáról szól. Azonban sajnos róla sem tudunk meg sok minden. Az őt alakító Édgar Ramírez, Carlos figuráját próbálja valamilyen ösztönös férfi állatként eljátszani, azonban ez sem sikerül túl meggyőzően.
A filmsorán csupán az adatokra nem lehet panaszunk. A rendező az eseményeket viszonylag hitelesen adja közre, valamint minden új szerepelő megjelenésekor kiírja, annak nevét és beosztását, szerepét. Azonban ez édeskevés ahhoz, hogy jó film legyen. Erről a korszakról, szellemiségről sokkal jobban vall A terror ügyvédje, ami néhány éve debütált a mozikban és még DVD-én is meglehet venni. Ami miatt mégsem érzem meglopva magam a Carlos kapcsán az az, hogy a filmre fölkészülve megnéztem már a korábban említett portré filmet Jacques Verges-ről és jobban utána olvastam Carlos-nak, tehát jártasabb lettem a korszakban. Ezt azonban magamnak köszönhetem és nem a versenyszekcióban szereplő sorozatból baltával faragott filmnek. 10/2
