Két úrnak a 61-es villamosról
Klasszikusokról írni nem egyszerű. Ebből következően Rilkéről írni sem egyszerű, főleg, ha Tandori Dezső - fordítás, ill. -válogatás kapcsán merül föl neve és költészete. Hirtelenjében az ember próbál tételessé és jól értesültté válni, ez azonban szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen az anyag óriási. S még az sem segít, hogy a verseskötetet az angyal hívó szó szervezi élő egységgé, mely a nyitó verstől mint hitvallás húzódik végig a mű egészén.
„Itt-és-most időben
közel és távoli jövőben:
Csak Istennek Hihetünk,
Angyalaiban Bízhatunk.”
Csupán már Wim Wenders klasszikussá vált Berlin felett az ég című filmjével is hosszan lehetne összehasonlítani a fordítást, e csábító lehetőséget mégis mellőzni kényszerülök, hiszen túl távolra vezetne bennünket a versektől. E helyett tehát a kötet műfaját, karakteres jellemzőit vizsgálom meg – elsősorban a kötet szerzőjét-szerkesztőjét szem előtt tartva – bízva abban, hogy a versekhez egy kicsit közelebb kerülök végül.
Első vállalkozásom tehát a kötet műfaji meghatározása, melyet nem lehet elintézni azzal, hogy fordítás, hiszen inkább művészi szinten végzett értelmezésről van szó. Vállalhatjuk ezeket a kijelentéseket a legnagyobb biztonsággal, hiszen köztudott, hogy a fordítás felér egy újraértelmezéssel. Erre a gondolatra emlékeztet a fordító illetve alkotó is, hiszen a magyar címeket mindig megtoldja az eredeti némettel. A könyvnek ezt az értelmező, szemlélődő jellegét tovább fokozza azzal, hogy egyes nagyobb egységek elé személyes gondolatait és naplóbejegyzéseit is hozzáfűzi. Ezekből értesülhetünk azokról a személyes részletekről, melyeket fontosnak tart a szerző a kötet kapcsán, például: Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes révén ismerkedett meg Rilkével; vagy érdekesnek találja Zénon azon gondolatát, melyben megfogalmazza, hogy nincsen mozgás. S persze itt is kiemel bizonyos motívumokat, például rámutat arra, hogy az angyal és a madár, ugyanúgy ahogy az ember és az angyal hasonszőrű létezők, az önfeledtség motívuma is hangsúlyos.
Ezek a szöveges jegyzetek nem csak érdekesek, hanem bizonyos szempontból segítségére is vannak az olvasónak. Gondolok itt az elégiák markánsan elkülönülő részére, melyek gondolatiságuk és terjedelmük okán egyaránt kihívást jelenthetnek.
A kötet érdekessége még, hogy a magyar alkotó, bár több részre osztotta munkáját, mégsem jelzi ezt a tartalomjegyzékben vagy a könyv szerkesztésében. Ezek az egységek azonban mégis jól kivehetők a gondolatmenet apró változásaiban. A váltások legjobban észrevehető gesztusai az eddig boncolgatott személyes bejegyzések. A napló-jellegből eredő személyes hangvétel erőteljes hatását a fordító azzal fokozza, hogy Rilke szerzőtársává lép elő, ugyanis saját angyal tematikájú verseit is beleszövi a műbe. Ezekkel a nyelvileg eredeti egységekkel mintegy próbálja nem létezővé tenni a határokat.
Tandori ebben a kötetében is – akárcsak a Pilinszkyvel foglalkozó munkájában – nagy hangsúlyt fektet a minimalista képekre. Ezzel a megoldásával az értelmezést az absztrakt gondolkodás mellett a szemlélődés tárgyává is teszi. A szinte gyermeki rajzok – melyek egyszerűségük miatt a könyv legizgalmasabb és egyben legkönnyebben támadható pontjai –érzésem szerint kettős feladatott töltenek be. Először is fokozzák a versek gondolatiságát, ugyanis a határok jelentette problematika leginkább a rajzok terén jelenik meg, igaz szép számmal találhatunk itt olyan képeket is, melyek a gondolati együttállásokat erősítik meg. 
A képek másik feladata, hogy a befogadót aktív részesévé tegyék a műnek azáltal, hogy az olvasó ember látását, a világot szemlélő ember látásává teszik. Tandori ilyetén gondolati elkeretezése az embert valóban egy teljesebb, érzékelő, szemlélő gondolkodás felé irányítja. A cselekvővé tett olvasó – akit a könyv szerkesztésmódja a könyv szószerinti forgatására késztet – így egészen furcsa hangulatba kerül Az angyal című vers következő sorainak olvasásakor:
„Mily tehetetlen, kinek szava van csak,
jeléül, érzi és látja lényedet;
míg ünnepéllyel vonul életed,
magasztos térdeplése angyalodnak
- társul - szinte érinti térdedet”
A szerző írott szóban „támadhat” ennek köszönhetően az írás ellen, mégsem követ el árulást az írástudók ellen. Sőt, mintegy készteti őket a továbbgondolkodásra, az átjárhatóság „kategóriáját” nyújtja át, mint gondolkodó szemléletet, amit akár hitvallásnak is nevezhetünk. Ez pedig igen csak hasznos dolog, nemcsak művészek és művészetek kedvelői számára, hanem minden embernek, akinek szüksége van némi könnyed komolyságra.
Tandori Dezső: Rilke és angyalai, Kortárs Kiadó, Budapest, 2009.
2010.08.26.
