"P-től F-nek N kapcsán"
Vajon hányszor érkezhetünk olyan ponthoz az életünkben, mikor érezzük, hogy a köztünk és néhány ember közötti vékony üvegfal megszűnhet, s lehetőségünk nyílik arra, hogy megérintsük, megértsük egymást? Ritkán, és sajnos akkor sem tudunk élni vele. Ez a válasz erre – a korántsem patetikus – kérdésre. Sőt, egyre ritkábban van lehetőségünk a valódi emberi kapcsolatokat megtapasztalni, a beépített előítéletekkel és „saját” benső vágyainkkal szabályozott munkamániás világban. Pedig ezekre a valódi – gyakran szinte szótlan – kapcsolatokra igenis szükségünk van. 
A nemrég hazánkban is bemutatott Rövidlátók ezeket a gondolatokat feszegeti. A nézőt a film megnyugtató színvilága – melynek domináns színei a tengerkék és a homokszín –, valamint szinte cselekménymentes története „lelassítja”. A nézőnek nem a cselekményre kell figyelnie, sokkal inkább saját magára. A film ugyanis csupán annyit mesél el, hogy Taeko, aki valószínűleg egyetemi tanár, elmegy egy kis japán szigetre, ahol egy közösség tagjává válik. Persze akadnak nehézségek – melyek gyakran csalnak a néző arcára mosolyt –, de ezek viszonylag könnyedén megoldódnak. Taeko végül a közösség tagjává válik, s elsajátítja a „twilight” képességét. E képesség körülbelül annyit tesz, hogy birtokosa képes lelassulni, s csöndben örülni annak, hogy él. Ez a meghatározás persze nem pontos, hiszen a film ezt a szót nem akarja definiálni. A rendezőnő, Naoko Ogigami nem arra törekszik, hogy megértsük ezt a fogalmat, inkább az a célja, hogy átérezzük azt, amit ő „twilight”-nak nevez.
Naoko Ogigami ezt úgy éri el, hogy a dialógusokra nem fektet túl nagy hangsúlyt, így nem ad lehetőséget, hogy pusztán az eszünket használva megértsük a filmet. Nála a hangsúly a gyönyörűen szerkesztett képeken van. Világos és barátságos képei egyszerű szobákat és házakat, valamint homokos tengerpartokat mutatnak be. A film tájaira a jólszerkesztettség és a minimalizmus jellemző. E szavaknak a hangzása talán hidegnek és barátságtalannak hathat, azonban erről szó sincs. A tájak barátságosak és szerethetőek. Sőt a néző azon kaphatja magát, hogy erre a békés tájékra vágyódik, hogy ott a szereplőkkel együtt egy jót ücsöröghessen.
A tájak mellett a Rövidlátóknak még két jól leírható mozzanata van. Az egyik az étkezés. A rendezőnő erre a mindennapi dologra nagy hangsúlyt helyezett azzal, hogy párhuzamba állította a közös és magányos étkezéseket az emberi kapcsolatok fejlődésével. Kezdetben Taeko csupán egyedül eszik. Időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a közös reggeliken, ebédeken és vacsorákon részt vegyen, s hogy értékelje azokat az – étkezéssel járó – apró rítusokat, melyek kellemesebbé teszik a napjait. Azonban nem csak dramaturgiai szempontból fontosak az étkezések, hiszen e finom ételek már csupán látványukban, elrendezésükben is szemet gyönyörködtetőek.
Másik ilyen jól kivehető mozzanata a filmnek „Merci-torna”, melyet egy anakronisztikus, XX. század elejére jellemző zenére végeznek. A zenében és a mozdulatokban – melyeket a különös tornaórák alatt láthatunk – mutatkozik meg legjobban az a burleszk-szerűség, ami gyakran csal a film folyamán mosolyt a néző arcára.
Érdekes rész a Rövidlátók stáblistája, melyben csomó werkfotó is látható. A képek a forgatás jó hangulatáról tanúskodnak. Ilyesmit már láthattunk más filmeknél is. Azonban ezzel a megoldással általában teljesen más műfajú filmek – általában vígjátékok – élnek. Azonban, míg ezeknél a filmeknél a werkfotók és az elrontott jelenetek képsorai mint humorforrások jelennek meg, addig Naoko Ogigami filmjében ezek a képek szerves részei a film szellemiségének. E fotók jelenléte a film végén a következő mondat miatt válik fontossá: „Az ember a fonállal együtt köti a levegőt.”. Ez esetben pedig a werkfotók, melyek a forgatás üresjáratait mutatják be, tekinthetőek a befogadó egyfajta beavatásának.
2009.11.29.
