Vegyes érzéseim vannak ezzel a mozival kapcsolatban, melyet ma vettem esti „kikapcsolódás” gyanánt filmvadászatomon. A film témája, Klaus Barbie életútja – történész mivoltomból adódóan – alapvetően érdekel. Náci háborús bűnös, amerikai titkosszolgálati kapcsolatokkal, NSZK-ás ténykedésekkel, kémkedésekkel és egy kevéske dél-amerikai bujkálással spékelve. Izgalmas kombináció. Azonban feldolgozásának módjával már akad némi gond.
A film szöveges narrációja során az embernek folyamatosan az az érzés, hogy egy baloldalit hallgat, aki bár sok mindenről tud, de alapvető idealista bealítódásán nem tud túl lendülni. Ez a szűklátókörűség az interjúalanyok kiválasztásában is sokáig érvényesül, méghozzá annyira, hogy a film 30. percében már-már fölálltam a film mellől. Ekkor azonban rendező elkezdte Barbie bolíviai korszakát tárgyalni. Ebben a részben az interjúalanyok -, ki származása, ki gondolkodás módja miatt - pozitívan nyilatkozik a „lyoni mészárosról”. Beszámolóik jóval árnyaltabbá teszik a német férfi személyét. Így innentől kezdve a film már jóval könnyebben emészthető, s többé-kevésbé forrásértékű lesz.
A film végén Jacques Verges, a „Terror ügyvédje” is feltűnik. Az ő „cinizmusa”, amit cinizmus annak tartani, ad olyan szempontot a néző számára, aminek segítségével megérthetjük, hogy Barbie személyiségéből és helyzetéből adódóan tette, amit tett. Ennek következtében válik ez a dokumentumfilm jó választássá azok számára, akik valóban kíváncsiak az ember alakította politika és történelem anatómiájára.
kukfilmrovat.blog.hu 2011.02.26
