A néhány százezer lelket számláló Izlandon nagy sikert aratott film nálunk is szerencsésen forgalmazásba került – igaz, pár éves késéssel. Hazájában népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy finoman reflektál arra az országos botrányra, mely akkor pattant ki, mikor kiderült, hogy egy nagy amerikai genetikai vállaltnak eladták Izland lakosságának genetikai adatállományát. általában ezt a vonulatát hangsúlyozzák a filmnek, azonban erről jóval többről van szó. 
A film rögtön egy gyilkosság helyszínére kalauzol bennünket. Az áldozat egy öreg pedofíl. A nyomozást Erlendur vezeti, akinek az ügyön kívül a drogos lányát kell terelgetnie egy normálisabb élet felé. A több szálon és idősíkon mozgó krimiben ő rakja ki a kirakós darabjaiból, kinek is volt indítéka gyilkosságra. Az érdekes az, hogy az elsőre egyszerű bosszúból vagy félelemből elkövetett gyilkosságnak tűnő eset helyett a film egy etikai okokból elkövetett bűntény históriáját mutatja be.
Erlendur – fáradt és kemény, de empátiára képes – személyén keresztül ismerkedhetünk meg a többi szereplővel, a film történetével. Nem mondható tipikus hősnek, jelleme nem sokat változik a film folyamán, legfeljebb annyit, hogy normalizálódni kezd lányával való kapcsolata. A nyomozó tehát nem főhős, hanem főszereplő. Személye tehermentesül a kliséktől, s könnyen képes egyfajta szakrális szellemiség hordozójává válni.
Ez a hangulat először a nyomozó csuklyás kabátját nézve merülhet fel bennünk – melyben inkább fest egy magányosan vándorló szerzetesnek, mint egy gyilkos után kajtató detektívnek. Ezt a szakrális hangulatot pedig a filmben látott tájak is erősítik: kopár, néhol sziklás vidék, melyen köd gomolyog, a gyakran felbukkanó tenger, mely legtöbbször háborog. A megfontolt képvezetéssel bemutatott szikár tájak keltette hangulat Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének tengerparti jeleneteit idézi fel a nézőben.
A film hangulatát a táj már-már plasztikus megjelenítése is erősíti. A magasból – valószínűleg mozgó helikopterből – fölvett statikusan álló táj kérlelhetetlenül hozza felszínre az eltemetett rétegeket. Ezek a rétegek pedig – legyenek a föld rétegei vagy a múlt fényképeken rögzített rétegei – az idő tükreiként jelennek meg. Legalábbis így kell felfognunk a tájak és a fényképek jelenlétét a következő – filmben elhangzott – mondat után: „A fényképek az idő tükreiként jelennek meg”. Ezen a gondolaton keresztül érthetjük meg a film logikáját. A jól komponált, mozdulatlan fotók és tájak alatt mindig ott rejlik az élet.
Ezt a szakrális hangulatot a zene is erősíti. A film folyamán ugyanis aláfestő zeneként csupán kórusművek szólnak. Más hangszeres kíséretű, modern hangzású számok csak a külvilágból szűrödnek be. Igaz, a film szakralitása néhol különös groteszkségekkel jár együtt, ebben azonban semmi polgárpukkasztó jelleg nincs. Például, miközben Erlendur egy bárányfejet vacsorázik, pontosabban agyat, a legnagyobb természetességgel olvas fel magának a Bibliából. A jelenet – bár visszataszító lehet valakinek – teljesen természetes.
A film karakteres szakrális jellege kényelmesen megfér azzal a kutatóintézeti sterilitással, mely a film másik igen markáns vonása. Ahogyan a háborgó tengerpart melletti kis templom összefér a városcentrumban található nagy kórházzal, úgy fér meg egymás mellett a múlt és a jelen, az élet szentsége és az élet tudományos vizsgálata. A film a „vallásos” szemléletet azzal helyezi előtérbe, hogy a lelkiismeretesen megművelt lelki és szellemi erő fontosságát hangsúlyozza. Rávilágít az egész életünkben jelenlévő belső kondíció fontosságára.
2009.12.31.
