Színház és emlékezés alkotta különös eleggyel ta a a a lálkozhattunk a Gyulán ötödik alkalommal megrendezett Shakespeare Fesztiválon. A darab tulajdonosa pedig nem más, mint a méltán elismert, s ennek „köszönhetően” túlkanonizált Peter Brook. A Shakespeare szonettjeinek adaptációjából készült darab súlyát növelte – a magyar közönség számára kevésbé, külföldön azonban jól csengő két név – Natasha Parry és Bruce Myers. Sőt mindehhez hozzájárult az is, hogy ez az angol rendező utolsó nemzetközi turnéra bocsátott munkája, a Love is my Sin.
Mindez a hírnév és presztízs azonban nemcsak tápláló fényként vetült a műre, hanem árnyékként is: hiszen a minőségi védjegy óhatatlanul is elvárásokat támaszt. S ezért azoknak, akik valami megrázóra és „látványosra” vártak, csalódniuk kellett. A szinte üres játéktérbe került tárgyak lajstroma igencsak szűkre szabott volt: öt szék, két asztal, egy szőnyeg, két arc s a hozzájuk tartozó hangok, valamint a bennük újjászülető szonettek. Eszköztelensége dacára a darab mégis olyan hangulatot volt képes teremteni, amely az emberben óhatatlanul egy kis történetet alkotott: egy régi, igazán soha be nem teljesült szerelmi históriáét, melynek csupán részleteit ismerjük meg egy különös levelezés nyomán. A halhatatlan angol drámaíró rövidke művei, melyek a levél-dialógus szövegét adják, mint egy jól szabott kabát takarják el a színészeket, az embereket, az arcokat.
A nézőnek a legtöbb fejfájást a darab kapcsán elsősorban a szonettek adják. Hiába a lecsupaszított tér, az ember még így is alig lát az uralkodni kívánó szövegtől. A magyar közönség kapcsán azt hihetnénk, hogy a nyelvi korlát akadályozza a szöveg uralmát, azonban a színpad fölé kilógatott kijelző ezt gátolja. Sőt még tovább rontja a helyzetet, hiszen a néző tekintete nem tud a lényegre összpontosulni, a színészekre. Azonban, ha a néző nem zavartatja magát, az arcok és hanghordázások mesteri összefonódásának lehet tanúja. Hiszen a visszafogott színészi játék mögött jól érződött az a kiforrottság, mely akár „többet” is kihozhatott volna a darabból. Ez azonban nem feltétlenül vált volna a darab erényévé, hiszen a színészekben rejlő többlet tette igazán karakteressé a darabot.
A rendezés, legyen az színház vagy film, a fiatalok játéka – mondják sokszor. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Csupán a rendezőnek, mint minden embernek, tisztában kell lennie a korából adódó lehetőségeivel. Brook és színészei tisztában voltak az életkorukból és életművükből adódó lehetőségekkel. Ezért az előbb említett szövegből eredő nehézségeket könnyen viselték. Sőt az angol rendező számára oly fontos színészközpontúság is észrevehető volt a darab folyamán. Ez elsősorban abban a különös ívben nyilvánult meg, melyet az emberben az írásban rögzített régi klasszikus és a folyamatosan változó hangok és arcok rögzíthetetlen újdonsága rajzolt fel.
Csöndes, kimunkált mű, melyből hiányzik az erőlködés. Méltó aláírása ez egy brooki kaliberű életműnek, mely minimalizmusával lehetővé teszi az abszolút színészi jelenlétet. A hibája mégis – a rendező túlkanonizáltságából következően – talán az, hogy a darab már annyira megmunkált, átgondolt, hogy föloldja önmagát.
2009.06.29.
