Ritmikus gépzene rajzolta architektúrák – hangyabolyok és városok – tűnnek fel a szemünk előtt. Sőt, nem csak precíz mértani alakzatokat és formákat figyelhetünk meg, hanem annál sokkal többet. Mindent behálózó életet láthatunk. Pontosabban egyet a sok közül, Max Cohent-ét, aki csupán a matematika nyelvén képes megérteni az életet. Az élet egyéb „nyelvei” teljesen távol állnak tőle.
Ennek a "nyelvenek" az ismerete, ami a szinte már-már vallási fanatizmusnak nevezhető, s melyet a paranoia és tudathasadás közeli állapot is átjár, egy egészen különös helyzetbe jutatja Max-ot. Saját fixaideája – mely abban áll, hogy megkérdőjelezetlen módon kívánja leírni a tőzsde lényegét – a mamutvállalatok látóterébe vonja a fiatal lángelmét. Azonban nem csak a cégekkel, hanem az ortodox zsidó vallási felekezettel, azok közül is a kabalistákkal kerül kapcsolatba, résszint – nem igazán nagy – kíváncsiságból, résszint pedig kényszerből. Azonban ezek a kapcsolatok számára nem különösebben fontosak. Az egyetlen igazi emberi kapcsolata az öreg matematikatanárával van.
A furcsa, már-már beteges személyiségű, ifjú matematikus lélektana, valamint a háttérvilág nyomasztó mivolta bámulatos módon bomlik ki a film audiovizuális világában. Az első pillanattól kezdve szinte hipnotikusan kapja el a néző tekintetét a montázsok végtelenül váltakozó garmadája, mely tervek, képletek, és hangyabolyok csupa közeli és szuperközeiből tevődik össze. S mindehhez még két dolog járul hozzá. Az egyik – az egyébként az egész film folyamán következetesen használt – fekete-fehér színvilág, ami a számítógépek kettes számrendszerét hivatott megidézni. A másik a dübörgő techno, mely ha szemünk becsukásával próbálunk is ellene állni a film képi rohamának emlékeztet bennünket, hogy a film ott lüktet mellettünk.
Ezek a megoldások azonban ez egész film folyamán jelen vannak, s csupán néhány perces szüneteket adnak a nézőnek levegő vételre és az addig látottak átgondolására. Azonban ezekből az üresjáratokból is csupán egy mondható igazán könnyednek – Max véletlen tengerparti pihenője – a nézőnek a többi üresjáratban mindig megjelenik valami kis különleges megoldás. E megoldások közül kettőt érdemes megemlítenünk. Az egyik a főhőst alakító színész testére szerelt kamera látószöge, mely a főhős paranoid világát hívatott meg-idézni. A másik a hőkamera, ami szintén fekete-fehér képet közvetít, azonban nem tisztán és élesen. Furcsa hullámzó vibráló képvilággal jelöli meg a rendező a főhős (rém)látomás jeleneteinek javarészét.
.jpg)
E látomásosság, úgy kezdi egyre jobban uralni a filmet, hogy ugyanúgy ahogyan Max, a néző is képtelenné válik elválasztani a képzeletet a valóságtól. Ennek a legfőbb oka az a fej-fájás, mely a nézőt és a főhőst egyaránt sújtja a megkerületlenül jelenlevő rengeteg adattól. A felsőbb rendszer –, mely a matematikusnak számok tömegében, a néző számára pedig a képek végtelen számában jelenik meg – egyszerűen rövidre zárja az emberi agyat, mint egy valódi „bug”. Szükség van erre, hiszen az igazság fénye az, aminek tulajdonképpen mementót állít Aronofsky. S bár az igazságot végül nem önti az emberi fül- és szem számára érthető szavakba és képekbe, mégis leteszi a voksát amellett, hogy e modern babilonokban is születhetnek próféták akik képesek felfedezni a „nyelvek” mögött rejlőt.
2010.02.15.
Görög Katolikus Szemle
