Néhány éve a karácsonyi vacsora után az unokatestvéremmel elkülönültünk a családtól, s mint minden rendes fiatal, filmekről kezdtünk el beszélgetni. S talán a filmekben látható, városok feletti narancsos egek kapcsán, melyek igencsak jól tudnak mutatni főleg a 80-as években készült filmekben, a Tőzsdecápák is szóba került. Erről rokonom véleménye a következő volt: „A pénzüggyel foglalkozóknak kötelező, az utolsó 15 perc kivételével.” S nem is tévedett sokat, hiszen Amerikában és talán Európában is, lásd Jerom Kervile esetét, sokakat az ebben a filmben elhangzott, mára klasszikussá vált idézet: „A kapzsiság jó!” inspirált arra, hogy a tőzsdét válassza kenyér, jobban mondva minden luxuskocsi keresetéül.
Kellemes emlékekkel zökkentem tehát bele a moziban a székbe, igaz, ott motoszkált a fejemben az a néhány gondolatfoszlány, melyekre a filmre való felkészülés folyamán tettem szert. A kritikák jobbára lesújtóan nyilatkoztak aTőzsdecápák második részéről, azonban ezeket félretettem, s magára a filmre akartam koncentrálni. Sajnos ezt mégsem tudtam igazán megvalósítani. Sőt, ha a jegy ára és a tételesség nem zavart volna, azaz a mozit otthon a karosszékből nézem, akkor biztos, hogy filmet, vagy csatornát váltok.Miért is éreztem, sajnos éreztük, egy buboréknak Oliver Stone munkáját?
A néző igen sok zavaró kis momentummal találkozik, először a színészek részéről. Az ismert színészek jók, igaz, a szerepek igencsak rájuk szabottak. Michael Douglas kifejezetten jól játszik, bár a film alatti pálfordulatok gyakoriságával az embert arról is képes lett volna meggyőzni, hogy ő egy (ex)brókernek álcázott ringlispíl. A többiek is hasonlóan jól, hacsak nem felejthetően teljesítenek, mint Shia LaBeouf és Carey Mulligan, igaz, némi hiba velük kapcsolatban is csúszik a rendszerbe. Susan Sarandon jelenléte a filmben – annak ellenére, hogy játéka szokásához hűen szép – abszolút értelmetlen, Charlie Sheen pedig nemcsak teljesen öncélúan szerepel, hanem egyenesen rombolja a film kevéske hangulatát azzal a szöveggel, amit a forgatókönyvírók a szájába adtak. Ha már ennyire ragaszkodtak a cameokhoz, akkor legalább hívták volna meg a Dokikból ismertté vált, a Szakaszban és az eredeti Tőzsdecápákban szereplő John C. McGinley-t.
Ez akár indokolt is lehetett volna, hiszen a filmben lépten-nyomon a popkultúrából ismert kiszólásokkal találkozik az ember. Persze Stone nem feledkezik meg az igényes nézőkről sem, hiszen például beleszövi munkájába Goya híres festményét, a Kronosz felfalja gyermekeit címűt. Azonban sajnos ez is, ahogy a vendégsztárok és egyéb áthallások, jobbára csak lóg a levegőben. Mindez jól jelzi, hogy a rendezés háza táján is akadnak gondok. Bár Oliver Stone munkáiban folyamatosan feltűnik az, amit az európaiak többsége az amerikai gagyinak nevez, ez eddig nem gátolta meg Stone-t abban, hogy olyan munkát adjon ki a keze közül, amiről az emberek szívesen beszélgetnek, és amire bátran utalnak. A New York-i születésű rendezőnek idáig általában jól ment a giccs felhasználása, feloldása. Sajnos azonban ebben az alkotásában a hatásvadászat annyira öncélúvá válik, hogy a rengeteg üresjáratban feloldódik maga az alkotás. A Tőzsdecápák – A pénz nem alszik nézése közben ugyanis gyakran fölmerül az emberben, hogy ennyi embertelen gazdasági manipuláció, centekben repkedő dollár milliárdok, kulmináló és megoldódó családi konfliktusok közepette, miről is szól tulajdonképpen a film. Ugyanis a bő két óra folyamán a történet mintha többször is medret váltana. Természetesen a régebbi történések lazán hozzákapcsolódnak az éppen zajlókhoz, mégis elnagyoltan és esetlegesen.
Személy szerint mégsem ezek a dolgok okozták igazán a csalódást, hanem az Oliver Stone-ra jellemző baloldali szemlélet darabos és kidolgozatlan megjelenése, ami pedig minden ideologikussága ellenére filmjeinek mindig is ékszere volt. Igaz, a rendező kísérletet tett arra, hogy adjon némi mélységet a történetnek a környezetvédelmi szál beemelésével, azonban ez is csak felejthetőre sikeredett.
Némi pozitívuma a filmnek a helyenként egészen hangulatos zene, ami hamisan egy hangulatos visszatéréssel kecsegtet, valamint a képi világ, ami akár Eisensteinnek is ötletet adhatott volna arra, hogy miképpen vigye filmre a Tőkét, mely gyakran az egész világot úgy képes láttatni a nézővel, akár egy gazdasági mechanizmust. Bár a többi rész tükrében ez a tulajdonképpen jó ötlet is csupán lóg a levegőben, mint egy könnyed videotechnikai poén.
Tehát mindezen hibái miatt biztos vagyok benne, hogy ritkán látott unokatestvéremmel idén karácsonykor a vacsora utáni elkülönülésünk alkalmával nem erről a filmről fogunk beszélgetni.
2010.10.31.
