Pier Paolo Pasolini ismeretlen ismerősként köszön ránk szinte mindenhonnan. Az utóbbi pár évben sorra jelennek meg végre magyar nyelven is szépirodalmi-, illetve tudományos írásai, filmjei. A Kalligram által kiadott két kisregény azAmado mio és a Tisztátalan cselekedetek az író korai – Olaszországban is csak posztumusz kiadott – munkásságához tartoznak. A magyar közönség számára legjobban a történetek szellemisége, a karakterek jelleme első filmjeiből – aCsóróból és a Mamma Romából – érthetőek meg, hiszen az alkotót itthon inkább filmesként tartják számon, mint íróként. 
Pasolini „tragédiája”, hogy ha még előzetes tudása is van róla az embernek, regénye akkor is irgalmatlanul mozdulatlannak tűnik. E mozdulatlanság nem csupán írásmódjából fakad, sokkal inkább az elbeszélői attitűdjéből: a szerző ugyanis szokatlanul elmélyült önmagában. Az Amado mio-ra, és a Tisztátalan cselekedetekre is igaz, hogy lapjaikon Pasolini munkásságnak három fő témája közül – társadalmi igazságtalanság, nemzeti/kulturális tudat, szexualitás – elsősorban az utóbbi kettő jelenik meg markánsan. Emellett mindkét írás ugyanazon a helyszínen, Friuli tartomány egyik kis településén játszódik a háború alatt, illetve után; és mindkét regény főhőse hasonló szexuális problémával küzd.
A különbség Desiderio és Paolo között, hogy az előbbi egy nyers és eldurvult karakter. Jellegzetes figuráját fellelhetjük a Csóró főhősében. Őt a szerző – valószínűleg – saját ismerőseiből, szeretőiből gyúrta össze. Desi egyszerű huszonéves munkás srác, akit két dolog izgat: szeret baráti társaságában vezető szerepet betölteni, valamint fiatal fiúktól csókot és szerelmet lopni. Őt is, ahogyan Paolot, a fiúk antik szépsége iránti csodálat mozgatja, pl.: barátjának/szeretőjének is antik görög nevet ad. Cselekedeteinek másik rugója a nem csekély nagyságú testi vágy. Barátain és szerelmein is ezért képes szemrebbenés nélkül átgázolni. Figurája döbbenetesen kontrasztos, ami az egész művet meghatározza. Az író a főhős útját követve visszataszító helyeket és helyzeteket képes megkapóan ábrázolni.
Desiderioval szemben a Tisztátalan cselekedetek főszereplője, Paolo, sokkal valóságosabb karakter. Ha az olvasónak volt szerencséje Pasolinivel készült interjút látni, hamar fölismerheti – a vele egyébként szinte azonos nevű regénybéli férfiben – az írót. Ezt a második kisregény kimunkáltsága is hitelesebbé teszi. A szerző ebben az írásában naplószerűen vezeti az olvasót, az egyes bejegyzések élén gyakran találkozhatunk dátumozással, s az író ezekben a részekben Paolot egyes szám első személyben szólaltatja meg. Azonban nem csak ez az olvasóbarát formai megoldás emeli a kisregényt az előbbi fölé. A főhős itt egy csöndes férfi, aki tisztában van érzéseivel és vonzalmaival, s bár szégyelli őket, nem foglalkozik velük. Inkább arra koncentrál, hogy másokkal – legyen akár férfi, akár nő –, milyen viszonyt, barátságot tart fenn. Hozzájuk milyen érzések kötik.
Pasolini „tragédiája”, hogy ha még előzetes tudása is van róla az embernek, regénye akkor is irgalmatlanul mozdulatlannak tűnik. E mozdulatlanság nem csupán írásmódjából fakad, sokkal inkább az elbeszélői attitűdjéből: a szerző ugyanis szokatlanul elmélyült önmagában. Az Amado mio-ra, és a Tisztátalan cselekedetekre is igaz, hogy lapjaikon Pasolini munkásságnak három fő témája közül – társadalmi igazságtalanság, nemzeti/kulturális tudat, szexualitás – elsősorban az utóbbi kettő jelenik meg markánsan. Emellett mindkét írás ugyanazon a helyszínen, Friuli tartomány egyik kis településén játszódik a háború alatt, illetve után; és mindkét regény főhőse hasonló szexuális problémával küzd.
Miközben ténylegesen alig történik valami, mégis, Pasolini oldalakat ír tele. Ebben rejlik a fentebb emlegetett, már-már elviselhetetlen mozdulatlanság oka. A szerző érzékenysége és szereplőivel kapcsolatos megejtő diszkréciója –, mely például abban nyilvánul meg, hogy bizonyos szereplők és helyek nevét csupán egy betűvel jelöli – érdekes egy darabig, de hosszútávon már unalmasnak hathat. Írásaiban a szexuális problémák mellett kulturális kitaszítottságot is vállal. Előszeretettel használ helyenként idegen – elsősorban angol – szavakat, olyan mondandó esetében, melynek szövegkörnyezete nem kimondottan a polgári ízlés szerint való. S mindemellett ráadásként gyakran szembesíti az embert az olasz nyelvjárások sokszínűségével. Sokszor ír arról, hogy a szereplők milyen nyelvjárást használnak. Ezzel még egy kést szegezve az olvasó torkának – az amúgy sem csekély számú vágóeszköz mellé.
Pasolini – az unalmas és dekadens olasz – keresi a bajt. S erre sarkallja az olvasót is. Igaz, nem könnyen, hisz e két regényének írásmódja nem különösebben megkapó. Azonban, aki komolyan veszi kézbe ezt a könyvet, szegletkőhöz érkezik. Ha komolyan veszi, hogy a szerző stílusa lapos és beteges, akkor védekező pozícióba kényszerül. A másik lehetőség, hogy ezeket a jelzőket cinkos cinikussággal megmacskakörmözi, s akkor elmélyülhet a szerelem és vágyakozás elméletében. Hiszen Pasolini kiváló ismerője ezeknek, bár talán nem a legérdekesebb módon tálalja.
Pier Paolo Pasolini: Amado mio, Tisztátalan cselekedetek. Pozsony. Kalligram. 2008. Fordította: Preszler Ágnes.
2009.04.08.
