A csöndes muzsika hangjaira narancsos por szál az idős őrült arcára, hogy lassan elfedje teljesen a hajdani lelkiismeretes rendőr nyomozó arcát, aki csupán azt tudja ismételni, hogy: „ A lány megmondat. Igen, igen, a lány bizony megmondta.”. A narancsszínű finom porrétegtől, és az örült kántálástól a rendező, Sean Penn biztos kézzel tisztíja meg a történetet – akár egy tapasztalt archeológus, restaurátor egy letűnt kor relikviáját. A néző számára lassan feldereng, miképp vezet a téboly útjára az időskorból eredő frusztráció, a lelki ismeretesség és, talán különösen hangzik, a tudatlanság.
Legkorábbi feltárt anyag, másfél két évnyi távolságban van attól a bizonyos poros délutántól. Ekkor még minden csöndes, hideg, tiszta, és teljesen steril. A Jack Nicholson alakította Jerry Black még a társadalom megbecsült tagja, aki rendőr nyomozóként a gyilkosságiaknál húzott le hosszú éveket. Éppen utolsó munka napját tölti, mikor a rendőrség gyermekgyilkosságról kap bejelentést, s bár már neki nem kell, mégis kimegy a kollégáival a helyszínre. Sőt azt is vállalja, hogy a szülőket értesíti a gyermekül halálról. Önfeláldozónak teszik ez a cselekedet, mégis a mozgató rugók az öregség tétlenségből és kiszolgáltatottságból erednek. Mindez arra készteti őt, hogy esküt tegyen a lelki üdvére, hogy felkutatja a gyilkost. S, bár úgy tűnik, hogy a gyilkost meglelték, mi több a még bűnért is meglakolt, mind Jerry Black, mind a nézők tudják, hogy ez csupán látszat.
Ezt követően, Jerry önálló nyomozásba fog, s egy sorozat gyilkosság darabkáit kezdi összeállítani. S ezt „cél szentesíti az eszközt” mottóhoz híven, bármi áron bizonyítani akarja, legyen szó mások érzéseiről, saját józan eszéről vagy mások testi épségéről. Ebben a fokozatosan bevezetett szakaszban kezdi a néző elveszteni a bizalmát a Nicholson alakította karakterbe. Ez bizalomvesztés azonban, különös módon szembe nézésre készteti a nézőt önmagával, saját vakságával és értelmetlenségével. Itt derül ki, hogy a film nem egy adott ember, hanem a technokrata emberkép kritikája, melynek keretet az utolsó évek végjáték ad. A gyilkos személye, az eszközök, az érzések teljesen alá rendelődtek a (pót)cselekvés iránti vágynak, sőt mi több érdektelenné válnak mellett. Az alázatnak ez a teljes hiánya azonban, abból ered, hogy az idős nyomozó nem tud magával mit kezdeni, mikor a végtelen nyugalommal szembesül. Rosszul ítéli meg a szituációt, melybe került, s a végtelen – talán felszabadító – nyugalmat szorító unalomnak látja. E hibás döntése végzetes ígéretekbe és bűnökbe sodorta.
A non-lineáris módon fölépülő történetet, melynek mélységét Friedrich Dürrenmatt garantálja, egy nagyon tudatos látványvilág kíséri. Igen kifinomult színszimbolikát használ a film, melyben a narancssárga, a bűnre és pusztításra hajlamos, mégis egészséges és életet jelenít meg. Ellen párként a fehér jelenik meg, ami tisztaság és a magabiztosság színe. Összességében pozitív kicsengésű jelzők ezek, mégis ezek következménye a végzetes eltévelyedés. Itt érdemes meg emlékezni vízről is, mely a film folyamán a halászó ember lékjében, majd tavában, s végül folyójában bukkant fel háborogva, lehetőséget sem adva Jerry Blacknek, hogy találkozzon saját valódi tükör képével.
Tehát tükör az a történet, melyet az archeológus, restaurátor megtisztított… Sean Penn filmje aprólékos, montázsszerű mozdulataival végül ezt a tárgyat hozta fel számunkra, nézők számára, hogy emlékeztessen bennünket, hogy a háborgó felületen túl kell jutnunk, hogy szembesülhessünk és számot vethessünk magunkkal.
2009.09.14.
Görög Katolikus Szemle
