Mi is különbözteti meg az embert az állattól? Itt bizony lehetne írni egy hosszú listát, ám csupán egy pontot emelnék ki. Normális esetben nem faljuk fel embertársainkat, sőt egyenesen viszolygunk ettől. Talán ezért is kedves – vagy talán pontosabban szólva jól eladható – témája a kannibalizmus a filmművészetnek. Ebből a sokat rágott csontból általában horrorfilmek kerülnek ki (pl.: A bárányok hallgatnak, vagy az idén DVD-n forgalomba hozott Kannibál Holocaust), ám néha előkerül egy-egy érdekesebb falat, mint a Delicatessen vagy a Zöld hentesek. Mielőtt azonban Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet által jegyzett filmet óvatlanul összemosnánk Anders Thomas Jensen filmjével, megjegyezném, hogy a két film néhány pillanattól eltekintve teljesen más.
A dán rendező filmjének díszlete egy kisváros és annak hentesboltja. Minden normálisnak mondható itt, csupán a hentes hűtőkamrájában látni néha nem igazán oda illő dolgokat. Az atmoszférát ebben a filmben nem a látvány teremti meg, hanem a szereplők karakterének különössége. Ez a furcsaság mindenkinél valami más dologból fakad: valaki a családját vesztette egy féleszű és egy rénszarvas miatt, valakinek csupán a fejéhez vert zöld biciklipumpa is elég volt. Itt is jól látszik, hogy a film elsősorban az emberi devianciákból csinál humort. Ezt adagolja Jensen viszonylag biztos dramaturgiai kézzel egész végig. S ha már a karakterek lelkivilágánál tartunk, akkor ne feledjük el felvázolni a film történetét. Adva van két hentessegéd, Bjarne és Svend, akik nem mondhatóak kimondottan szimpatikusnak, ám minden relatív, főleg akkor, ha a főnökükhöz viszonyítjuk őket. S mivel elegük van munkáltatójuk szadizmusából, saját vállalkozásba kezdenek. Igaz, ez nem megy zökkenőmentesen, főleg az első két nap nagyon zűrös. Ekkor ugyanis Svend véletlenül megöli a hűtőkamrában feketén dolgozó villanyszerelőt. Mégis képesek a bajból sikert kovácsolni, holttestből árut darálni.
Ez egy iszonyatos áron működő világ, ami mégis képes kapcsolatot tartani az őt körülvevő valósággal. Igaz, az esetek többségében nem ők kezdeményeznek, de képesek elfogadni azt. Bjarne új barátnőt talál Astrid személyében – egyébként ő az egyetlen szerethető, lelki bajoktól mentes karakter a filmben –, Svend pedig, miután megízleli a sikert, kezd normális életet folytatni, persze leszámítva azt a néhány hullát. Különösnek mondható ez a szembesülés, hisz ez egyben a múlttal való szembesítés is, melynek folyamán megbéküléssel és leszámolással egyaránt találkozhatunk. Szembesülés, aminek segítségével a karakterek felfedezik önnön értékeiket, áldásos képességeiket. A film tehát – főleg a kannibál pap történetének tükrében – tekinthető egy áldozathozatal-történetnek. Igaz, ez nem a legszokványosabb fajtája, hisz Jensen szatírában gondolkozik, de pont ez adja meg a lehetőséget, hogy elmerengjünk: milyen sokféleképpen is tud az életbe kivetülni az áldozathozatal.
2008.10.28.
