Lábjegyzet, tömérdek érdekes információ jegyzetszerű halma, mely csupán általunk nyerhet értelmet. Ez lenne Tarantino legújabb filmje, melyet, ha műfajilag szeretnénk besorolni, akkor a csonkolós műfaji paródia és a megnyugvást nem ismerő bosszúfilm elegye, melyet egy csipetnyi skalppal, némi alternatív történelemmel és egy jó adag vérrel kevert ketchuppal tálalnak Sergio Leone-módra.
Ez egészen kellemesen hangzik. Mégis, miközben az ember a vetítőteremben nézi a filmet, elfogja az az érzés, hogy csupán ücsörög, s egyre többet nézi az óráját. Ez pedig baj, főleg egy efféle filmnél, kiváltképp egy ilyen kaliberű rendezőnél. Igaz, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember unatkozik. Sőt, ha egy kicsit járatosabb a filmek világában, akkor egész kellemes perceket tölthet el. Azonban valami mégsincs rendben. Hisz mostanában a vájtfüleken kívül keveseket érdekel, hogy például ki volt a már korábban említett olasz western rendező; hogy a második világháború idejére tehető a klasszikus westernfilmek hős korszaka; s hogy elsősorban ezért vicces, hogy westernesre fogja a figurát a minden „tarantinóság” atyja. S azt még meg sem említettük, hogy ezen a címen már készült amerikai háborús film 1978-ban. Termesztésen a kritikusok és a filmes lapok írói ezzel jobbára tisztában vannak, s segítik a nézőt a filmmel való összekacsintásra – de mindez igencsak közvetett.
Összességében azonban nem rossz ez, hiszen a több részre tagolt mű egyes darabjai egészen briliánsak a megidézés és utalás fényében. Az első darabka aVolt egyszer egy Franciaország névre hallgat. E cím csengése kétséget sem hagy a nézőben afelől, hogy mire utal. Sőt megvalósításában egy az egyben követi a Volt egyszer egy vadnyugat hagyományait. A következő epizód pedig nem más filmre, mint a Piszkos tizenkettőre hajaz. Ezek mellett még igazi gyöngyszem Shosanna Dreyfus vörös femme fatale-ként való bemutatása, mely a klasszikus film noir világát idézi meg.
Mindezek a kis részletek azonban eltörpülnek a film csúcspontja, az apró párizsi mozi nagy német filmbemutatója mellett. E részben egyszerre van jelen Leni Riefenstahl Az akarat diadalának monumentalitása, a francia filmek okos bája, valamint az amerikai háborús filmek teátrális igazságossága. S minek a látványából is fakad ez az érzés? A német részt a lángoló színpad, állványok és náci zászlók keretezik. A francia szekciót az e keretek között elszakadó propagandafilm, melyben a német hős helyére egy bosszúért kiáltó női arc kerül, aki a vászon elégése után is még jelen van a füstben. S persze mindeközben az amerikai katonák tesznek igazságot a nácik között, hogy az Államok is jelen legyen.
A korszak filmművészetét a rendező következetesen dolgozta bele művébe, azonban ez a következetesség nem jellemzi a film történetét, szereplőinek lélektanát. Hans Land hálás „könnyedséggel” értelmezhető, eszelős karaktere azonban Bridget von Hammersmark kapcsán hagy maga mögött egy dramaturgiai döccenőt, amit csupán a „Mert ő egy mocskos, perverz állat volt!” megjegyzéssel lehet feloldani. S ez zavaró, bármennyire is műfaji paródiáról van szó.
Sztereotípiák brutális halma áll tehát előttünk, amelyen még nem is olyan nehéz átrágnia magát az embernek, hiszen ez a film az, aminek mondja magát. Műfaji karikatúra, geghalom. Bár lehet, hogy csak túl sokat várunk Tarantinótól, aki túlzottan egybeforrt az általa teremtett műfajjal. Mindettől függetlenül a film még teljesen jól működhet, s nem kell abból gondot csinálnunk, hogy a rendező életműve lassan-lassan csak árnyéka a 90-es évek intenzitásának és rafináltságának. Ennek talán az lehet az oka, hogy feloldódott a maga keltette kulturális hullámban, irányzatban.
2009.10.17.
