„Mindig önmagunkról beszélünk!” - éri ez a megbélyegzés gyakran a sci-fiket, mikor idegen fajok színes-szagos tömkelege lepi el a képernyőt vagy a vásznat, hogy megidézzék a minket körülvevő, távolinak nem igazán tűnő, más, idegen kultúrájú embereket. Nehéz ebben a műfajban jól kidolgozott alkotást találni. Még az irodalom régióiban is nehezen lelünk ilyen munkákat, filmek kapcsán azonban különösen nehéz dolga van az embernek. A moziban igazán emlékezetes kapcsolatfelvételt ritkán láthatunk. James Cameron most decemberben megjelenő Avatár-ján kívül - melyről csupán előzetesei alapján tudjuk, hogy ehhez a témához kapcsolódik - az USA-ban nem nagyon készülnek ilyen filmek. Persze azért nem szabad megfeledkeznünk A mélység titkairól vagy a Csillagközi invázióról. E problematikával azonban elsősorban a világ más tájain kell kutakodnunk. A témához talán legközelebb Tarkovszkij két filmje, a Stalker és Solaris, illetve a szovjet-NSZK koprodukcióba készült Nehéz istennek lenni című alkotása áll.
Ebbe a csekélyke, azonban nem elhanyagolható hatású filmhalomba kíván bebocsátatást nyerni Neill Blomkamp District 9-ja. Filmje igen bürokratikus módon kívánja elmondani a „Rákoknak” gúnyolt idegenek meséjét, akik cirka 28 éve rostokolnak Johannesburg mellett, fölött. Az emberek és idegenek kapcsolata igen ellentmondásos, hiszen már az 1982-es kapcsolatfelvétel sem úgy sikerült, ahogyan elképzeltük. Az idegen űrhajóban, amely a dél-afrikai város fölött megállt, csupán temérdek, nyomorult körülmények között tengődő rákszerű lény volt, akik bár fejlettebb technológiával rendelkeztek, mégsem használták azt. Retardált viselkedésük, valamint az, hogy a víztől és a villanytól megfosztották őket, egyenesen vezetett a lecsúszásukhoz. Történetünk napjaiban az emberek már utálják őket, s próbálják őket a civilizált lények társadalmából kirekeszteni. Ezért a Johannesburgtól 200 km-re levő „koncentrációs” táborba akarják őket beutalni.
Ezt az akciót pedig az őshivatalnok Wikusnak kell levezényelnie, aki nem más, mint a District 9 Gregor Samsa-szerű főhőse. Ugyanis kotnyeles és komplexusos ősbürokratánk arcára egy kevéske idegen vegyszer spriccel egy fémfiolából, melynek következtében megindul az átváltozás útján. Ennek ő nem kifejezetten örül, hiszen az MNU (az űrlényekkel való kapcsolattartásért felelős szervezet) apró ízeire kívánja szedni, hogy minél nagyobb profitot tudjon belőle húzni.
Egy olyan filmmel állunk szemben, mely az idegenekkel való kapcsolatfelvételt áldokumentarista módon szeretné tálalni, egy jó adag vágóhídról való nyers marhahús kíséretében, amit később sterilizálnak és konzervba töltenek. Azaz a rendező kezdetben a dokumentumfilmes és a hagyományos tv - riport és interjú eszközeivel mutatja be a kialakult helyzetet, valamint Wikust és környezetét, hogy aztán játékfilmes stílusban beszélje el főhős történetét. A dokumentarista elbeszélési mód a film során egyre kevesebb hangsúlyt kap, de végig a talonban marad, s 5-10 percenként legalább egyszer feltűnik. Ezzel Blomkamp filmjének komolyságot, s bizonyos fokú hitelességet kölcsönöz, s mellékesen objektív módon borzasztja el az embert önnön brutalitásától, siker- és nyereségorientált kíváncsiságától. Sőt ez az elbeszélési forma arra is jó, hogy feloldja a színészek egy kissé elnagyolt, parodisztikus játékát, melyről nem lehet eldönteni, hogy a tehetségtelenségükből fakad, vagy a rendező akart némi humort vinni a filmbe.
Első nézésre ez a komikum zavaró, azonban nem teljesen értelmetlen, ugyanis az alkotást akár nevezhetnénk a „Bürokrata bürokratikus szemléletű metamorfózisának”, ami valljuk be őszintén, mosolyra ingerel. Az embert arcára kiülő mosolya különös érzéssel tölti el, hiszen szeme előtt steril laboratóriumok és fertőtől bűzlő nyomortelepek, valamint emberi, állati és idegen cafatok, testrészek vonulnak el. Összességében különös, már-már ellentmondásos ívet alkot a komikum és a komolyság, melyek közül talán az előbbi a dominánsabb, mégis elmondhatjuk, hogy egyensúlyt talált e két ellentmondásos fogalom között a rendező.
Ez az érdekes keverék, melyet jobbára a tudományos fantasztikum műfajába sorolhatunk be, ügyesen képes felhívni a figyelmet az állatiasság egyetemes mivoltára, valamint arra, hogy bármelyik rassznál vagy népcsoportnál megjelenhet a bestialitás, igaz, különböző formákban. Ez utóbbi azonban a lényegen mit sem változtat. Azonban ezért a film nem bünteti meg a filmbéli tömegeket és szűk eliteket. Beéri azzal, hogy a hős történetét befejezi. A félig nyitott befejezéssel pedig lehetőséget ad, hogy a néző kényelmesen elgondolkodhasson a gondosan összeguberált ötletek és gondolatok szeméthalmán.
