Ritkán kerül a nagyközönség elé manapság politikai „dokumentumfilm”, főleg olyan, mely háborús övezetben játszódik. Ari Folman Libanoni keringője más műfaji jegyekkel is rendelkezik, ugyanis egyfajta belső utazást is megjelenít. Ilyet már láthattunk háborús filmben, gondoljunk csak vissza a Jákob lajtorjája című amerikai alkotásra. Érdekes húzásnak tűnhet a rendező részéről, hogy történetét rajzfilmes módon meséli el. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy manapság rengeteg film készül ebben a formában, főleg Franciaországban. A múlt évben a Persepolis című animációs film került a nagyérdemű elé, ami szintén rendelkezett politikai színezettel.
Az izraeli-német-francia koprodukcióban készült mű története napjainkban játszódik, de a cselekményt hajtó titok az 1982 júniusában megindított háború első napjaiban bújik meg. Ezt a rejtélyt akarja felderíteni Ari Folman, dokumentumfilm-rendező. Elsősorban személyes okok vezérlik, ugyanis nem emlékszik semmire életének 1982-es évéből. A kutatásban saját, illetve barátainak az álmai vannak segítségére, amik a mozi során többször is megjelennek, és a film egyik idősíkját adják. Ezeknek a jeleneteknek jellegzetes színviláguk van: a kék és a sárga színből, azok árnyalataiból tevődnek össze. A kék a jótékony homály színeként jelenik meg, s kezdetben ez dominál az álmokban, majd ezt fokozatosan felváltja a sárga, ahogyan az emlékek egyre tisztábbá válnak. Például a film elején a huszonhat vad kutyáról szóló álom jelenetében először csupán a kutyák vad szeme sárga, majd az égből aláhulló jelzőfények kezdenek egyre több részletet megvilágítani, és végül a felkelő nap elegendő fényt ad a néző számára a káosz és az iszony felfogásához.
A másik sík a visszaemlékezésekből áll. Itt minden van, ami kell egy háborús filmhez: zárótűz, esztelen lövöldözés, üldözés, saját csapatok agyonbombázása, piruett Bashir óriásplakátja alatt, stb. Ezek a részek tudják a legjobban felkavarni a nézőt, aki nem is tudja hova kapja a fejét. A képek akár az Apokalipszis mostanimált képsorai is lehetnének, mégsem azok. Nem alkotnak egy folyamot, hanem katalógusszerűen jelennek meg – igaz, a rendszerezés határait igencsak feszegetik. Főleg akkor, amikor főhősünk, a rendező emlékezik vissza. Ilyenkor a valóság és a képzelet tere összemosódik. Ezeknél az összeolvadásoknál is megmutatkozik az az izgalmas térkezelés, ami a film folyamán többször megjelenik.
A harmadik síkban a napjainkban bajtársait, illetve a harcban résztvevőket felkutató rendező mozog. Ez a rész fűzi egy fonálra az előbb említett két másik teret. A dokumentumfilmes jelleget itt kapja meg a film. A beszélők ugyanis gyakran úgy jelennek meg a képen, mintha interjút adnának, illetve mindegyikük nevét kiírják. Ebben a világban találjuk meg a pszichológust is, aki a történet magyarázójaként, értelmezőjeként jelenik meg. Ő az, aki beavatja a nézőt az illúzió és a képzelt álom világába. Elmondja, hogy az emberek 80%-a képes olyan hamisított fotókhoz „valódi” emlékeket kötni, amikre rámontírozták őket. Az agy illúziókkal pótolja a valóságot. Ez azonban olyan érzetet adhat a nézőnek, mintha főhős azt mondaná: „Lehet, hogy én ott sem voltam, nincs is közöm ehhez az egészhez.”Ez, a néha már-már tudományosnak tűnő hitelessége, illetve képi kimunkáltsága nagy vonzerőt biztosít a műnek. Ezen felül pedig aktualitása is érdekes lehet a néző számára. Hisz ne feledjük, hogy az izraeliek által csak „második libanoni háború”-ként emlegetett konfliktus még két éve sincs, hogy véget ért. Ariel Sharon is még az élők sorában van (igaz kómában), aki 1982-ben Libanon inváziójakor Izrael védelmi minisztere volt, s ha minden igaz, tisztában volt azzal, hogy mit művelnek a falangisták1 az izraeli hadsereg felügyelete alatt.
Egy erős, jól felépített filmről beszélhetünk tehát, mely mind a történet (és annak magyarázata), mind a vizualitás terén könnyen megragadja a moziba látogatót. Mégis, mikor Ari Folman mozijának elbeszélési módját megváltoztatva rajzfilmből dokumentumfilmbe vált, egy pillanatra erejét veszti a mű. Ezzel a lépésével az eddig líraian kifejezett iszonyt és félelmet teszi értelmetlenül meztelenné. Önmagában nem tűnne zavarónak, de egy dialógusrészlet felerősíti ezt az érzést. Ron Ben-Yishai megkérdezi barátját: „Lerajzolhatlak, ahogyan a fiaddal (katonásdit) játszol?”. Mire a válasz: „Igen. De videofelvételeket ne készíts.” Ez a részlet irdatlan súllyal rendelkezik, emlékeztet arra, hogy nem mindent szabad kifejeznünk a valóság nyelvén.
1 Maronita keresztények által támogatott libanoni politikai csoport.
2009.01.23.
