Mikó Laura Hanna, Mucsi Ferenc, Toldi Gábor, Bicsérdi Ádám cikke
Még lúdtollal sem…
A 16. Titanic Filmfesztivál igazi lakoma volt. Az 55 fogásos menüt, amit nyolc témára osztottak fel, négy helyen fogyaszthatta el a nagyérdemű. A filmek hatalmas száma megakadályozta, hogy bármely földi halandó végigehesse ezt a kínálatot. Még a lúdtoll alkalmazása sem segített. Ezért rovatunk tagjai arra vállalkoztak, hogy a teljesség igénye nélkül bemutatják azokat az alkotásokat, melyekhez hozzájutottak, s említésre méltónak találtak. Igaz, többségében a filmek kiválóak voltak, csupán néhány gyöngébb minőségű alkotás fordult elő a fesztiválon.
Azonban ne szaporítsuk a szót, vegyük górcső alá azt a néhány filmet, melyekhez szerencsénk volt! 
Gyerekek gyermekei
A nyugati világban, s bizony ide tartozik Japán is, napjainkban kuriózum számba megy a korai gyermekvállalás. Sőt az a felemás helyzet alakult ki, hogy a „kora” szócskát egyre tágabban értelmezzük, mondhatni végletekig feszítjük a húrt az elodázás érdekében.
Ez a különös, „gyermeteg” címmel rendelkező fogás pont e magatartás ellen lép föl. A film története nem mindennapi görbe tükröt tart a nézők elé. A főhősök vidéki, japán, ötödik osztályos gyermekek. Élik saját kis társadalmukban mindennapi életüket: játszanak, tusakodnak, gyermeki szerelmeket szövögetnek, s persze nagy hévvel elítélik a szexualitást. Pontosabban nem mindenki, ugyanis az osztály párocskája elkövet egy kis baklövést. Azonban a leányzó, mivel nővére barátnője kapcsán szembesült az abortusz borzalmával, megtartja a gyermeket.
Az emberben először ott mocorog, hogy lehet, hogy a lányka csak beképzeli magának a terhességet, hisz a rendező nem is mutatott semmit. Azonban nincs apelláta, a leányzóban a gyermek megfogant, ahogyan a nézőben az ellenérzés. Hagiuda Koji direktor javára legyen írva, hogy sok kis geggel, valamint egy nagy adag elnéző humorral feloldja a rossz érzéseket. Azonban elköveti azt a hibát, hogy túlzásba esik, így a film teljesen komolytalanná és súlytalanná válik. Ez pedig kár, hisz ezáltal a film a témából eredő karakteres ízét elveszti.
9mm
Manapság az európai és az angolszász filmek többsége egyre inkább törekszik a történet logikus felépítésére, még ha ez a misztikum rovására is megy. Taylan Barman filmje ezt a nem túl szerencsés hagyományt törte meg – sajnos csak – majdnem. A film első három képe üres, embernélküli tereket mutat – öltőzőt néhány székkel, temetői járdát paddal, cellát priccsel –, majd egy kihalt folyosót, melyet egy lövés döreje tölt be.
A belga film ezt követően egy egyre jobban kiüresedő háromtagú család tagjainak egy napját mutatja be. A rendőrként dolgozó anyát, aki a munkahelyi frusztrációi és lecsúszó kripli férje elől kollegája karjaiba menekül. Az apát, akinek munkahelyi balesete után a depresszió és az alkoholisták keserű kenyere jutott. Igaz, ő még anyja sírja előtt képes megemberelni magát és erőt meríteni. S persze, ilyen szülők mellé egy frusztrált gyermek is dukál, aki iskola helyett graffitizni jár.
A történet szinte semmitmondó, mégis mesterien ábrázolja az „amatőr” Barman – lévén nem végzett semmilyen filmes iskolát – e szomorú triót. A film vége felé az első három helyszínen megjelenik, s felnagyítja az ott megjelenő szereplők magányát. Sajnos azonban a rendező mégsem itt varrja el a szálakat. Már-már didaktikusan megmagyarázza, hogy kinek a kezében is sült el a pisztoly, ami sokat ront az amúgy kiválóan összerakott film utóízén.
Kasztner meggyilkolása
A holokauszt túlélői és hősei gyakori szereplői a játék- és dokumentumfilmeknek. Igaz, az egyszeri néző fanyalog, mert úgy érzi, hogy ugyanazt a történetet kell újra megnéznie. Azonban ennél a filmnél erről szó sincs. Igaz, a pátosz megjelenik fűszerként, mégsem meghatározó motívuma – a néha egy kicsit összeférceltnek tűnő – filmnek.
Kasztner Dezső meggyilkolásának történetét a rendezőnő, Gaylen Ross több szempontból is megvizsgálta. Ebből két szemszög volt igencsak érdekes. Az egyik az ötvenes évek ifjú Izrael államának hozzáállása volt. Az alkotó föltárta, hogy miért és miképp vált a magyar származású Kasztner politikailag nemkívánatossá, majd halottá a zsidó államban. Érdemes ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy bár több mint 1600 embert tudott megmenteni, mégsem lett hős. Mivel nem fegyverrel, hanem kapcsolatai révén menekítette ki az embereket, náci kollaboránsként tekintettek rá. Ezért lőtte le Ze'ev Eckstein, akivel Gaylen Ross szintén interjút készített. Ez a film másik, igen érdekes szempontja.
Ez a mozzanat válik igazi értékévé a dokumentumfilmnek, hiszen a beszélgetés folyamán a néző elmélyedhet egy – ideológiai – gyilkosság lélektanában.
Éhség
Nehéz erről a filmről beszélni. A 9mm mellett a másik európai mű volt, amiben megvolt a lehetőség arra, hogy valami igazán megkapót produkáljon. A téma – az 1982-es belfasti börtönben lezajlott éhséglázadás – és a vizuális megvalósítás parádés volt, azonban a rendező, Steve McQueen dramaturgiailag nagyon elszámította magát.
A film ugyanis egyáltalán nem egységes, sőt három túlzottan is különálló egységre bontható. Az első egységben megismerkedünk a börtönőrök jogos paranoiájával és a fegyencek embertelen, már-már gyomorforgató mindennapjaival. Ebben a blokkban rejlik a film ereje, amit, ha a rendező képes volna megőrizni, sok üres vetítőtermet, valamint egy korszakos alkotást mondhatna magáénak. Azonban megtöri ezt egy iskolás beállításban felvett dialógussal, ami megmagyaráz mindent, amit láttunk és látni fogunk. Ezt a zökkenést nem képes korrigálni a harmadik résszel sem, amiben az éhhalált ábrázolja a tőle telhető legizgalmasabb módon.
Ezek a hibák nem megbocsáthatóak, de megérthetőek, hisz a rendező a videoklip világából érkezett. Azonban azt már nem lehet eldönteni, hogy visszataszítónak vagy nevetségesnek találja-e az ember, amikor – a már közhelynek számító – A hosszútávfutó magányosságának képsorait plagizálja a fiatal brit rendező.
Három asszony
A Három asszony a filmfesztivál egyik legízletesebb filmje volt. Ennek ellenére – azon kívül, hogy a versenyfilmek közé válogatták – nem kapott semmilyen elismerést. Pedig mindazokkal az erényekkel rendelkezett, amivel az európai filmek többsége nem, s még ezen felül is volt valami ebben a nagymama – anya – lány háromszögét bemutató alkotásban.
A történet ennél a filmnél is banálisnak tűnik: a lány világgá megy meglelni önmagát, az anya pedig bokros teendői közepette próbálja megtalálni őt, majd később saját idős, szenilis édesanyját is. A nagyi pedig némán kódorog a világban.
Az elcsépelt történet mögött azonban olyan dialógusok, zenék, s ami még fontosabb: képi világ áll, ami a néző számára az emberség egy ritkán látott oldalát tárja fel. A rendező szépen fűzi össze a felejtést, a megismerést és az önmegismerést a külső és belső utazásokkal. S mindezt fűszerezi egy jó adag hagyományos iráni kultúrával, amit termesztésen képekben adagol a néző számára. Még ezzel az ízesítéssel sem csap át a giccsbe Manijeh Hekmat rendezőnő filmje, hisz nagyon is tisztában van a képek dramaturgiai erejével, s nem akarja azokat szavakkal túlmagyarázni. Filmjének képei képesek a nézőben valóságos képekké alakulni. Nagy erény ez, amikor a vizuális kultúra java része a gyorséttermi ételek színvonalát sem üti meg.
Észak
A Három asszony mellett, kiemelkedő film volt még Rune Denstadt Langlo alkotása. Nem vétetlenül ez a fogás vitte el a legjobb filmnek járó Hullámtörők-díjat, valamint az Országos Diákzsűri fődíját.
Az első nagyjátékfilmes rendező a nézőket egy „road movie”-val lepte meg, pontosabban, hogy az ő szavaival éljek, egy „off-road movie”-val. Norvégia északi területein – ahol a film cselekménye kibontakozik – ugyanis nem nagyon találhatóak utak. Ez azonban nem kárára, inkább előnyére válik a filmnek, ugyanis a főhős Jomar Henriksen (Anders Baasom Christiansen) igencsak szófukar. Némaság és havas hegyek, míg a szem ellát. Ez elsőre egy kicsit rémisztően hangozhat, de a sok kis apró humor – ami elsősorban a főszereplő depressziójából és pánikbetegségéből fakad – sokat segít abban, hogy a film kellemes szájízt hagyjon maga után. Emellé társul egy jó zenei körítés, amit bármelyik amerikai „road movie” megirigyelhet.
Ennek a filmnek a kapcsán merülhet fel bennünk leginkább a kérdés, hogy egy ilyen film miért nem kerül forgalmazásba, hogy többen is megnézhessék. Ennek fényében pedig azt tudom tanácsolni, hogy ha valaki összefut vele egy mozi kínálatában, ne hagyja ki.
A jelölt
„Ha nem beszélsz róla, nem is létezik” – épp ezt a tanácsot veszi semmibe a jelölt, vagyis Jonas Bechmann ügyvéd (Nikolaj Lie Kaas – Rekonstrukció, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója, Ádám almái), s milyen jól teszi. Például azért, mert így fordulatos, bár sajnos kiszámítható esettanulmánnyá növi ki magát ez a dán mozi.
Nem a Dogma hagyományait folytató kísérletezés, sokkal inkább a biztonságos, könnyen érthető dramaturgia jellemzi a filmet. Ezért lett A jelölt amolyan tisztes iparos munka: a látványvilág szokványos amerikai gegekkel operál, míg a forgatókönyv kifejezetten európai, már-már moralizáló jegyeket mutat. Nézzük mindjárt a sztorit, mely jelöltünk felbomló házassága, apja gyilkosai utáni hajszája, illetve a mindezt összefűző megzsarolása köré szerveződik. Elhamarkodott lenne azonban A jelöltet pusztán a történetével azonosítani. A leegyszerűsítve csak thrillerként kategorizált filmben ugyanis minden csupán kulisszaként szolgál Bechmann karakterének árnyalására.
Az erkölcsi és egzisztenciális vákuumot Lie Kaas a tőle megszokott korrektséggel teszi átélhetővé. Oknyomozása során vele együtt értjük meg, miben is áll „jelöltsége”, miért lesz méltán a kiválasztott.
Szauna
A jelölttel ellentétben a finn Szaunát épphogy a története teszi izgalmassá, melynek koordinátái Finnország és Oroszország közé, a 16. századra esnek. Két testvér, Knut és Erik a svéd-orosz háború végén az országhatárokat kijelölő bizottság tagjaiként követik el azt a bűnt, melyet a Szaunában, vagyis egy mocsárvidéken, a szerzetesek építette bunkerszerű építményben igyekeznek lemosni magukról.
A Szauna funkciója mutat némi hasonlóságot Tarkovszkij Sztalkerjének Zónájával, mert ott is megtörténhet bármi azzal, aki bemerészkedik. Ám míg a Zóna átengedi azokat, akiknek semmi reményük nem maradt, a Szauna kíméletlenül elnyel mindenkit, aki betéved sötét útvesztőjébe. A látványvilág tovább fokozza ezt az amúgy sem barátságos légkört: fakó, hideg színek és sötét tónusú képek szegélyezik a két testvér egymással, egymásért (?) folytatott pokoljárását. Mi több, a Szauna esetében indokoltan használható a „semmi sem az, aminek látszik” frázis: a film végére akaratlanul is beszippant minket az a határvidék, mely nem csak a valóság és képzelet mezsgyéjén, hanem bűntudat és őrület köztes terében rejtőzik.
Gomorra
Az idei Titanic Filmfesztivál egyik legnagyobb dobása a Gomorra premier előtti bemutatója volt. Úton-útfélen a két fecskében feszítő, semmibe lövöldöző kamasz képébe botlottunk. Matteo Garrone alkotása tavaly nagy visszhangot kiváltva Cannes-ban nagydíjat kapott, és most végre a hazai mozikban is utánajárhattunk, vajon jó helyre került-e a díj.
A Gomorra egy már jól bevált narratív módszerrel dolgozik. A divatos kézikamerás felvételek szinte az események részeseivé teszik a befogadót. A mindennapokba bekúszó nápolyi maffia működési mechanizmusát tablószerűen, a legkisebb, legkiszolgáltatottabb embereken keresztül ismerhetjük meg. Garrone filmje hangulatában mintha a nemrég bemutatott Ari Folman Libanoni keringőjének és Gus Van Sant Elefántjának keveréke lenne. Eleinte betekintést kapunk a főszereplők hétköznapi ritmusába, majd a film előrehaladtával egyre több információ sejteti finoman a közelgő tragédiát/tragédiákat.
Az, hogy a maffiafilmekkel ellentétben ezúttal nem keresztapákat, hanem például egy szótlan pénzkihordót állít középpontjába a film, jóval hitelesebb képet eredményez a dél-olaszországi helyzetről. Az ilyen kisemberek élete azonban mégsem szolgál annyi izgalommal, emiatt Garrone filmje jó pár percre sajnos veszít feszességéből. A Gomorra a dokumentumfilmekre jellemző szociológiai pontossággal dolgozik, ám egy játékfilm esetében a cselekmény ívének érdekében ezt a pontosságot nem ártott volna „hanyagolni”. Az utolsó tabló „hőseink” életéből mégis megmenti a filmet, ezek a kommentár nélküli abszurd képsorok tényleg elérik céljukat, és egy darabka igazságot hoznak a felszínre a nápolyi bűnmocsárból.
Árnyékvilág
Az utóbbi évek – Magyarországra is eljutó – német filmtermése, főleg a múlttal való szembenézésről, illetve a múltban gyökerező jelenkori problémák feltárásáról szólt. Hol komoly hangvételben (A bukás, A mások élete, A lövés utáni csend), hol fiatalosan viccesen (Good Bye, Lenin), hol dogmastílusban (Edukators). Ezúttal az NSZK-ban tevékenykedő radikális, baloldali terrorcsoport, a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion) került terítékre. Ebben a témában mindjárt két film is szinte egyszerre jutott hazánkba. Míg A Baader Meinhof csoport ellentmondásokba ütköző, harsány szuperprodukció, a jóval szerényebb forrásokból dolgozó Árnyékvilág sokkal lebilincselőbb filmélményt nyújt. Az Árnyékvilág vérbeli pszichológiai thriller, erős színészi alakításokkal és okosan felépített forgatókönyvvel. A történet középpontjában Widmer (Ulrich Noethen), a börtönből nem rég szabadult egykori terrorista, és Valerie, az apját épp egy RAF-akcióban elvesztő fiatal lány áll. Kettejük „játékát” követhetjük nyomon, ahogy egyre több mindent tudunk meg az egy pontban összekapcsolódó múltjukról. Ennek a múltnak a nyomasztó súlya lebeg végig a szereplők arcán, senki sem mosolyog, senki sem nevet, sőt még kommunikálni sem képesek igazán egymással.
Connie Walther alkotása már csak azért is erősebb film, mint fent említett „párja”, mert most az áldozat szemszögét is megismerhetjük. Ráadásul az áldozat és elkövető szerepköre felcserélődik, hiszen Valerie bosszút esküszik apja gyilkosa ellen, aki történetesen Widmer… Az Árnyékvilág igazi gyöngyszem, a német filmekre jellemzően könyörtelenül tép fel egy már látszólag begyógyult sebet.
A legnagyobb japán
Hitoshi Matsumoto, aki rendezője, forgatókönyvírója és főszereplője is a filmnek, eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha valóban létezne egy szuperhős, aki élné mindennapjait, a sarki étteremben enne szupernudlit, befizetné a villanyszámlát, és alkalomadtán, ha éppen Japán felé venné útját egy kóbor szörny, hatalmassá nőne és hősiesen legyőzné azt. Matsumoto elképzelése nem túl optimista szuperhősünkre, a kicsit hibbant „nagy Sato”-ra nézve, akinek a film szerinti népszerűsége egy megpuccsolni kívánt politikuséval vetekszik. Műsorát csak hajnali időpontban vetítik, az időjárás-jelentésnek nagyobb a nézettsége, mint neki, s mindenki szerint többet árt, mint használ. Sato mindezt figyelmen kívül hagyva, naiv optimizmussal és méla egykedvűséggel folytatja Japánt-megmentő teendőit, melyet bájos iróniával mutat be ezen ál-dokumentarista film – úgy, hogy Sato már a film legelső percében elnyeri a nézők szimpátiáját. MindeközbenA legnagyobb japán maró gúnnyal groteszk képet fest korunk társadalmáról, reklámiparáról és sztárkultuszáról.
Fél(ek) a sötétben
E négy, szigorúan fekete-fehérben kivitelezett kisfilmből változatos, de mégsem túl szerteágazó, s egyfajta egységet formáló összeállítás korunk legnagyszerűbb animációs alkotóinak munkája, amely a maga nyomasztó hangulatvilágán keresztül szembesít minket félelmeinkkel. A kis történeteket egy női hang monológja és egy vad kutyákat pórázon vivő, rokokó-kori ruhás alak köti össze. A monológ leginkább egy pszichológus fotelében hangozhatna el, s mindennapjaink általános félelmeit taglalja. Az elvadult kutyák – melyek közül mindig egy-egy elszabadul – pedig tudatalattink szörnyetegei.
Az első történet főhősének rovarok iránti szenvedélye és szerelem utáni vágyakozása jelenti vesztét. A második a japán mondavilágba kalauzol el bennünket, míg a harmadik egy gyönyörű képekben bővelkedő, egyszerre nyomasztó és megható kisfilm. A sötétség által kiváltott félelmeinkhez leginkább a legutolsó film kapcsolódik, s a legjobb képi világgal is ez büszkélkedhet, melyben egy férfi a hóvihar elől egy koromsötét házba húzódik be, s mi, nézők, mindvégig csupán annyit látunk, amennyit ő. A film ez által a végletekig képes úgy absztrahálni a formákat, hogy mégis érthető maradjon a narratíva.
A Fél(ek) a sötétben kapcsán mégsem az az érzésünk, hogy horrorfilmet látunk, hiszen ez az alkotás nem annyira rémisztő, mint inkább elgondolkodtató, és azt sugallja., hogy legnagyobb félnivalónk talán saját magunktól van.
Mint láthatjuk, szép számmal akadtak jó minőségű filmek ezen a fenséges lakomán. Csupán egy film – A legboldogabb lány a világon – ülte meg az egyik szerkesztőnk hasát, mivel a film története kiszámítható, képvilága pedig sivár volt.
Mindennek fényében érthető, hogy a 16. Titanic Filmfesztivál iránt hatalmas volt az érdeklődés. Reméljük, jövőre újra lakomázhatunk egy hasonló repertoárral és szervezettséggel megtartott filmfesztiválon.
2009.04.27.
