A „fejlett”, vagy leánykori nevén „nyugati” országok nézői számára mindig érdekesek voltak azok a mozgóképes történetek, melyek kívül estek a mindennapok látóhatárán. Az emberek korunkban is harapnak a csodákra, csak szükségük van arra, hogy bizonyos előítéleteiket felfüggesszék. Erre tökéletesen alkalmas az a távolság, amely elválasztja a Nyugatot a „misztikus” és „brutális” Kelettől. A hatást tetézi, ha saját világának mindennapi apró-cseprő fordulatait és kellékeit (pl.: Legyen Ön is Milliomos) is fölleli. Hisz mindez hitelt ad.
Ezekkel az eszközökkel élt a Danny Boyle jegyezte Gettó milliomos is, mondhatni kiválóan, hisz számtalan díjat zsebelt be, közöttük nyolc Oscart is. Így biztosak lehetünk benne, hogy még a nyomornegyedek szennyvízcsatornájából is ez fog folyni. Sőt. Igazán csak ott fog csörgedezni, hisz a mese három főhőse – vagy ahogy magukat nevezik: Athosa, Porthos és Aramisa – is innen jött. Igaz, a testvériségen kívül nem igazán vesznek át semmit a francia klasszikus regényből, sőt még azt sem határozzák meg, hogy ki melyik testőrt testesíti meg. Ez a felületesség az egész film folyamán megfigyelhető. A képi világ kihasználása helyett a rendező visszaél a színek adta lehetőségekkel. Képkompozíciói, képi játékai erősek, már-már hatásvadászok (pl.: visszaforgatott film a visszaemlékezésnél). A karakterek sem eget rengetően kidolgozottak, sőt jellemfejlődésük megáll a gyermekek szintjén, ami elég hihetetlennek tűnik egy ilyen kegyetlen környezetben. Ez a következetlenség azonban más szereplőknél is feltűnik, így a Jamalt kihallgató rendőrtisztnél is, aki egyszerre megértő hallgatóság és a villamos árammal való kínzás „mestere”.
Mindezek ellenére a film nem marad meg pusztán a közönségfilm szintjén, sőt ezekre a csúsztatásokra szüksége van, hisz egyszerre négy idősávot tart kézben. Három múltat és egy múlttal egybetűnő jelent varázsol a néző szeme elé egy „kérdezz-felelek, honnan tudtad a feleletet” játékkal a rendező. Ebben a képes térben rajzolódik ki „a megírt történetű” Jamalnak, valamint Salimnak és Latikanak a meséje. Elsősorban Jamalnak, aki miután elveszti édesanyját, megpróbálja bátyjával és kis barátnőjükkel túlélni a gyermekkort, majd az idő múlásával egymást is. Azonban – mint ahogyan a mesékben lenni szokott – az egymás iránti szeretet nem múlik el igazán soha, legyenek maffiózók, gengszterek kitartottjai, vagy reménytelen idealisták.
Mindemellett a film meséje a mocsoknak – ami a mű állandó háttere –, a vallási zavargásoknak, bűnözésnek, a mindennapi túlélésért folytatott harcnak és a nyugat „jótéteményeitől” megfogant irgalmatlanul óriási Indiának. Ezt a nagyságot ábrázolja filmjében a legszebben Danny Boyle, ugyanis egy-egy felülről fényképezett helyszínnél egyre távolabbra ugrik, így érzékeltetve az emberek irdatlan tömegét és az általuk kialakított tér monumentalitását. Más igazán emlékezetes, egyedi vizuális megoldásokkal nem él a rendező, ahogy azt aTrainspotting vagy a Part után elvárná az ember. Azonban azt mindenképp el kell ismerni, hogy a képes elbeszélésnek egész végig mestere, az idősávok nem keverednek, könnyen követhetőek. Csupán egyetlen elnagyolt kifejezést alkalmaz, hogy az idő múlását jelezze, ám ez rövidsége miatt nem zavaró.
Mindezek tükrében a Gettó milliomos megkapó film. Kikapcsolódásra kiválóan alkalmas, hisz teli van kellemes kis gegekkel, karikírozott érzésekkel, s teméntelen akcióval. Azonban nekünk, nyugati embereknek a film – ami valójában mese – egy kellemetlen kérdést vet föl. Tulajdonképpen azt, hogy ki kit ver át. Mi Indiát a show műsorokkal és toronyházakkal? Vagy ők a Taj Mahal melletti tuti „turisztikai” üzlettel, Bollywood elbűvölő mosolyával? Főleg, hogy egy európai rendezi mindezt meg.
2009.03.06.
