Nem egyszerű a francia nyelv, kiváltképp, ha a nyelvtanában kell elmélyednünk. Sőt nemcsak nehéz, hanem gyakran unalmas és zavaros is. Elsőre legalábbis ezek az érzések merülnek fel bennem Laurent Cantet filmje kapcsán. Ugyanakkor valami nem hagy nyugodni – hiszen annál koncepciózusabb a film, hogy azonnal egy gyönge kettessel jutalmazzuk. Nincs mit tenni – a film egyik hőse, a franciatanár François hatására –, „nyelvtanilag” egy kicsit elemzem a filmet.
Nézzük először az állítmányt. Ez nem más, mint a különböző kultúrák találkozása és kapcsolata. Ennek a hajtóerőnek a keretét egy francia (Párizs környéki) iskola adja. Ez a környezet kiváló témaforrás – igaz, nem könnyű meríteni belőle, hiszen már oly sokszor használták fel, s a nézőközönség akarva-akaratlanul egy jó adag előítélettel vág neki a filmnek. Ezért nem lett volna rossz, ha a rendező eldönti, hogy kik a film alanyai és tárgyai: a már említett franciatanár, aki a legtöbb időt tölti a kamera előtt, vagy maga az osztály. Persze láttunk már ilyet, s mondhatjuk azt, hogy a film egy oktató és az osztályból néhány érdekesebb tanuló kapcsolatát vesézi ki. Ez azonban nem fedi teljesen a valóságot, mivel a szereplőkről – főleg François-ról – nem tudunk meg sokat. Őt elsősorban a diákokhoz és a kollegáihoz fűződő viszonya jellemzi. A diákokról ennél több információt kapunk – annak ellenére, hogy sokkal kevesebbet vannak egyenként a kamera előtt. Őket az iskolai viselkedésükön túl a saját „Ki vagyok én?” megfogalmazásuk, valamint a szüleik (akikkel a fogadó óra folyamán ismerkedhetünk meg) által ismerhetjük meg. Azonban a gimnáziumon „kívül” említett két dolog is az iskolához köthető. S ebben rejlik a film igazi érdekessége, mely az alanyt és a tárgyat lényegtelenné teszi.
Ez se nem játékfilm, se nem dokumentumfilm, hanem valami, ami e kettő határmezsgyéjén mozog. A filmes jelzők és a történetvezetés mind dokumentumfilmes. A karaktereket, főleg a gyerekeket, arcjátékukon és mozdulataikon keresztül ismerjük meg, össze-vissza mozgó, dokumentumfilmre hajazó kameramozgásokon keresztül. A néző – a már-már valósághű dokumentarizmus hatására – hirtelen újra a gimnáziumi tanteremben találja magát: ugyanazokkal az érzésekkel, melyek akkoriban foglalkoztatták. Laurent Cantet ezt a hangulatot a film végéig képes fenntartani. Ez azonban, bármennyire is jó, mégsem elegendő ahhoz, hogy összeszedett művé tegye a filmet.
A rendező ugyanis látleletében nem a diákokról és tanárokról szeretne vallani, hanem a már korábban említett sokszínű kulturális és vallási helyzetre akar reflektálni, sőt talán megoldást kínálni. Ebből a kísérletezésből két momentumot emelnék ki. Az egyik a francia nyelv, s annak oktatásának feladata. Ezzel kapcsolatban arra a következtetésre juthat az ember a rendező segítségével, hogy szükségünk van egy mindannyiunk által beszélt nyelvre, amely segít abban, hogy közösséget alkossunk. Fontos, hogy ha többen vagyunk együtt, megtiszteljük beszélgetőpartnereinket azzal, hogy a közös nyelvet használjuk, s nem váltunk át az anyanyelvünkre. Különben ebből problémák származhatnak, ahogyan erre a film rá is mutat.
A másik fontos pont, amire a Laurent Cantet felhívja a figyelmet: szükségünk van a közös hang mellett egy közös kultúrára. Ez talán még a nyelvnél is fontosabb, hisz az a tiszteletlenség, ami az anyanyelv nem megfelelő helyen való használatából ered, ide vezethető vissza. Hálás dolog volt a rendező részéről, hogy itt nem a francia kultúra dominanciáját hangsúlyozta, hanem egy sokkal egyetemesebb európai műveltséget állított követendő példának. Elsősorban Platón Államára és a második világháború faji alapon történt üldözéseinek elítélésére épít.
Annak tükrében, hogy a műfaji besorolásnak ellenáll, valamint, hogy komolyan veszi a multikulturális világban felmerülő kérdéseket, részben megbocsátható, hogy a film körülményes, hosszadalmas, a képvilága pedig gyakran sivár. Azonban, ha ezektől a hátulütőktől eltekintünk, érdekes és hasznos látleletként nézhetjük, használhatjuk ezt a filmet, ami nagy szó a gagyi multikulti filmek áradatában.
2009.06.06.
