A román filmhetek kapcsán vetítették le először hazánkban Nae Caranfil legújabb,A többi néma csend című filmjét az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A helyszín kiváló választás volt egy ilyen film esetében, hisz a történet, mely az első nagy háború előtt játszódik, hordoz némi patinát. Emellett, mivel a filmezés történetének korai szakászából dolgoz fel egy részletet, a film és a színház problematikáját is feszegeti. Mindezt természetesen a maga humoros keretei között. Igaz, másképp nem is tehetné, mivel a rendező elsősorban vígjátékokat rendez (pl.: Filantrópia, avagy emberbaráti szeretet; Aszfalt tangó). Talán ebből ered az a két zavaró momentum is, ami a film kellemes összképét rontja. Az egyik egy harctéri jelenet felvétele, ami néha már-már nívótlan vígjátékba csap át, valamint egy rajzfilmes betét, ami sehogyan sem akar beleilleni a film összhangulatába.
Ezen felül viszont kedélyes XX. század eleji balkáni életérzést teremtett Nae Caranfil karaktereivel, akik azon fáradoznak 1911 és 1912 között Bukarestben, hogy elkészítsék a haza dicsőségére - no meg tárcájuk hízlalásának céljából - az első román nagyjátékfilmet. A filmet Románia függetlenségének 30. évfordulójára készítik, mint ahogy azt címe – A függetlenségi háború – is mutatja. A függetlenségért folytatott harc nemcsak történeti, hanem általános emberi távlatokban is megjelenik a filmben Grig karakterén keresztül (Marius Florea Vizante alakítja őt). A szokásos nehézségekkel kell megküzdenie: szigorú apa, vasmarkú producer, stb. Igaz, mindegyikben megvan a készség arra, hogy kiegyezzen az ifjú titánnal. Ez a készség csak Grig szerelmének „tárgyából”, Emiliából hiányzik, aki valahogy a filmes térben és időben mindig kicsúszik a férfi kezei közül, s csupán festményként lesz megragadható számára. Ez a megfoghatatlan nő osztja a filmet három részre. Az első részben Grig leönti egy pohár vízzel a meztelen felsőtestű lányt, aki modellt áll a Leon Popescu által fizetett festőknek. Ez a rendező számára az ártatlanság kora, a filmről való elmélkedés itt még Grigen kívül esik. A következő találkozó, mikor újra leönti a férfi a lányt egy korsó vízzel, az élet aljasságával való szembesülésének a nyitánya. Az utolsó rész feldolgozása a legrövidebb, ám talán az egyik legszebben kidolgozott része a mozinak. Itt ugyanis az Emiliáról készült aktfestményt önti le Grig.
Mindebből jól kitűnik, hogy Carnafilt elsősorban az izgatja, hogy mennyire képes a film megőrizni a valóságot, valamint az, hogy ez utóbbinak a súlya mennyire kevéssé is érdekli a rendezőt magát, akit nem a pénzhajhászás és az örök dicsőség hajt, hanem csupán a professzionális filmezés öröme. Ebben viszont, mivel teljesen öncélú, bukásra ítéltetett. Tehát nem szabad meglepődnie az embernek, ha a néha már-már unalmasan kedélyes film igencsak tragikus véget ér.
Összegzésül örömmel elmondhatjuk, hogy ismét gyarapodott azon kicsit bőbeszédű filmek sora (pl.: Cinema Paradiso; Odüsszeusz tekintete; Az utolsó filmcézár), melyek a filmtörténet korábbi szakaszát próbálják filmes módon a filmtörténet-írás részévé tenni.
2008.10.14.
