„A film számára a montázs az, ami az élet számára a halál.” – mondta Pasolini, akinek most jelent meg DVD-n Máté evangéliuma című filmje. Ebben a filmben az előbb említett halál igencsak hangsúlyosan jelenik meg, ahogy ezt már az olasz filmrendezőtől megszokhattuk. Az viszont már érdekes, hogy az alkotásban a szexualitás – a rendező másik kedvelt motívuma – csak jelzés értékűen, a szeplőtlen fogantatás révén jelenik meg. E két fogalom viszonya még érdekesebb lesz a feltámadásnak köszönhetően.
Az itt leírt gondolatokat, s azoknak kapcsolatát a néző nem csak belelátja a műbe. Ezt Pasolini 1964-es filmjének minimalizmusa nem teszi lehetővé. Az olasz alkotó ugyanis – a kor szemével nézve is – nagyon kevés eszközt használ fel, igaz, ezekkel tudatosan él. Jól látható ez filmes látásmódján, mely teljesen mentes a speciális megoldásoktól, illetve történetvezetésén, mely szöveghűen ragaszkodik Máté evangéliumához. Nem kíván semmit hozzátenni, sőt az a benyomása támadhat a nézőnek, hogy a rendező nem saját elképzelését akarja ráerőltetni a történetre, hanem az evangélium alapján, mozgóképekkel próbálja feltárni a valóságot. Ebben az érzésben megerősíthetik az embert a helyszínek és a tájak. A képeken csupán kopár mezőket és sziklafalakat lehet látni. Néha megjelennek lepusztult városkák is, melyek már építésükkor is pusztulófélben voltak. Semmi nagyság és különösség nincs itt, közvetlenül és szerényen járul minden a néző szeme elé.
Elmondható ez a ruhákról is, amelyek több esetben érdekesek. Helyenként ugyanis teljesen hitelesek (pl.: Mária, József, vagy az evangélisták), valahol teljesen anakronisztikusak (pl.: Heródes lovagjai), másutt pedig teljesen valószerűtlenek a kosztümök (pl.: a szinhedrion tagjainak furcsa fejfedői). Utóbbi kettő zavaró tud lenni, de a már említett minimalizmuson ez sem csorbít túl sokat, sőt az értelmezési teret tágítja: lehetőséget kap a közönség, hogy más korokba, szituációkba is bele tudja helyezni a történetet.
Bizonyos esetekben a zene hathat zavarólag a nézőre. Ezen a téren ugyanis Pasolini túl sok stílust használ fel. Találhatunk itt barokk zenét, blues jellegű muzsikát, sőt a gospel is terítékre kerül. Persze ez nem feltétlenül válik kárára a filmnek, de mindenképp feltűnik a közönségnek ez a szokásostól eltérő zenei aláfestés.
A film valószerűsége azonban nem az előbb felsoroltakban rejlik – pontosabban azok összességében nem lennének elegendőek –, hanem az arcokban. Az evangélisták, és az Újtestamentum történetében felbukkanó – gyakran elesett – emberek arcai, mind hordoznak valami hitelességet. Gábriel arkangyal és a Sátán is valamilyen ősi kanonizálás előtti módon jelenik meg. Jézus arca is sokban eltér a hagyományos ábrázolásmódtól, de mégis a hely, a táj és a történet a film szerves és valós részévé teszi. Krisztussal kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy fellépése, beszédmódja minden embert lecsendesít. Az őt körülvevő emberek némán hallgatják. Olykor az az érzésünk, hogy a rendező túlzott intenzitással közvetíti Jézus gondolatait: szinte letámadja a nézőt, aki azt már képtelen követni és befogadni.
Ettől eltekintve csendes és szikár mű Pasolini munkája. Szerényen ábrázolt csodáival képes megmutatni, felfedezni azokat az igazán fontos pontokat e bibliai történetben, melyeket a hasonló témájú, ám látványosabb filmek képtelenek. Ő csupán filmre vitte, képpé alakította a maga nyers halál- és szerelem/szeretetimádó, hitet kereső módján azt, amit a kereszténység az Írásban már megfogalmazott.
2008.11.11.
