Történetem autóban mondom el – lehetne mottója Clint Eastwood egyik legfrissebb filmjének, mellyel elsősorban egy lassan végleg eltűnő – a koreai háborút még megjáró –generációnak akar emléket állítani. Persze emellett még megemlékezik a korosztályok közti ellentétről, a tradíciókról, a családról, az elgettósodásról, s persze a különböző kultúrák közti feszültségről. E kérdéskörökre – vagy esetünkben alvázra – épül az alkotás gondolati felépítménye, ami – amerikai film lévén – tucat-alkotást sejtet. Bizonyos mértékig ez a középszerűség jellemző is a Gran Torinóra. Mégis, ahogy a főhős, Walt Kowalski a filmbeli sportautóba a kormányoszlopot, úgy rakta bele a filmbe Eastwood filmes tapasztalatait. De ne becsüljük meg azonnal az autó értékét, nézzük meg a kasznit és ami benne van.
A történet meghajtásáról – igaz egy kicsit köhögve – a rendező alakította Walt gondoskodik. Szikár öregember, aki nem igazán tudja kimutatni érzéseit, bár lehet, hogy nem is akarja, hisz nincs kinek. Feleségét épp a film elején temeti, fiai és unokái pedig nem kimondottan próbálják meg lefaragcsálni a generációk közötti távolságot. Kowalski mégsem nevezhető embergyűlölőnek: ha az élet úgy hozza, képes elfogadni másokat – igaz, csak akkor, ha azok tisztelik a hagyományokat és erőt mutatnak fel. A szomszéd hmong2 fiatalok, Thao és Sue ilyenek. Sőt a kicsit teszetosza félárva fiút, akit csak Thodnak hajlandó szólítani Walt, szárnyai alá veszi és férfit kezd faragni belőle.
Az autóból a motor a legértékesebb, hisz Eastwood itt foglalkozhatott azzal, amihez igazán ért, a színészkedéssel. Játéka messze kimagasló volt a többi színész mellett, ami rendezői bakinak is tekinthető, hiszen ennél sokkal tehetségesebb színészgárdával is feltölthette volna filmjét. A papnak, valamint Kowalski egész családjának színészjátéka idegesítő.
A motor után nézzük meg egy kicsit a karosszériát, a képi világot, ami összességében olyan megnyugtató látványt nyújt, mint Walt számára a stílusos 1972-es Gran Torinója egy jó sör mellett estefelé. Azt a személyességet, ami ebben a jelenetben rejlik, a rendezőnek sikerült a film egészében megtartania. Ez az intimitás teszi ezt a filmet olyan áramvonalassá, hogy jól esik csupán ránézni is. Igaz, amerikai modell lévén van egy-két tervezési hibája. Ilyen az amerikaiak és hmongok családi összejövetelének ábrázolása. Ennek során Eastwood kisiskolás módon állítja szembe a tradíciókat nem tisztelő, már-már kiüresedett észak-amerikai családot a hagyományait tisztelő és összetartó ázsiai családdal. Ezen a téren még egy zoomolás volt igen zavaró. Mikor Walt kölcsönadja a kocsiját Thaonak egy randira, az operatőr – szinte kényszeres – közelít a beszélgető férfi és a fiú arca felé, ami giccsbe folytja az egész jelenetet.
Ezeket a fényezésen esett karcokat azonban feledtetik a kocsihoz adott extra tartozékok. Az első a szikár öregúr véleménye a világról, melynek saját cinikus stílusában ad hangot. E humor lényegébe Thaot is beavatja, ami a film legszórakoztatóbb perceit eredményezi. A másik plusz a filmben a már korábban említett mottó. A rendező nagyon tudatosan alkalmazza a kocsikat a szereplők jellemzéséhez, ami igencsak szórakoztató.
Megvizsgálva Gran Torino alvázát, a motort, a kasznit, s a Clint Eastwood-féle sufni tuningot, elégedettség tölt el. Igaz, az amerikai „old school” modor – melyben a szikárság és az önfeláldozás még játékban van – kicsit már kopottas, de Gran Torinonak ez jól áll, bár talán csak amiatt, mert rendezőjétől valami ilyesmit várunk el.
2009.05.04.
